top 5 szerda #8: utált toposzok kedvenc könyvekben

A mai T5W szerda témája a könyves trope-ok, azaz toposzok. Pontosabban azok a könyvek kerülnek porondra most, amelyekben olyan trope-ok bukkantak fel, amiket alapjáraton ki nem állhatok, de a könyv mégis jól kezelte azokat és kedvenccé avanzsáltak; de legalábbis nem érték el, hogy azon nyomban a földhöz vágjam őket.

Ez a téma szerintem meglehetősen aktuális, ugyanis rengeteg trope van, amit gyűlölök a könyvekben, és az írók mégis folyamatosan újra meg újra elénk tárják őket, mintha a legfenségesebb csokoládétortát kínálnák és nem pedig valami undorító, bűzlő pacalt (bocsi pacalkedvelők). Na de lássuk is, hogy milyen trope-okat sikerült egynéhány könyvnek vállalhatóvá, sőt, akár élvezhetővé is tennie.

Figyelem! A témából adódóan néhány könyvnél spoilerek bukkanhatnak fenn, ezért ha meglátod a borítót, és még nem olvastad a könyvet, de nem szeretnéd, hogy lelőjem a poént, a biztonság kedvéért inkább ugord át. ;)

AHOL A SZÜRKE KISEGÉR MEGSZERZI A HELYES FIÚT

Ó igen, a tipikus elcsépelt YA románc trope. A főszereplőnk egy nagyon átlagosan kinéző nagyon átlagos lány, akinek átlagos hobbijai vannak, na és... mit is hagytam ki? Ja, igen, roppant átlagos. Mégis, valahogy az iskola/város/elmegyógyintézet/megamitakartok leghelyesebb, legédesebb, legszexibb csávója kiszúrja (hogyan? hát ez az, amit senki nem tud!) és a végén természetesen össze is jönnek. Én nem mondom, hogy ilyen nem létezik, de meglehetősen ritkaszámba megy az ilyesmi, szerintem. A Szent Johanna Gimiben például mindig is zavart Cortez meg Reni kapcsolata, mert egyszerűen fel nem bírtam fogni, hogy ezek ketten hogy bírnak egymással járni. Miről beszélgetnek?! Konkrétan semmi közös témájuk nincs, Reni a világ egyik legunalmasabb személyisége (ezt Kinga is többször hozzávágta, teljesen jogosan), el sem tudom képzelni, hogy egy olyan srác, mint Cortez, hogy vehette egyáltalán észre (azt a tényt leszámítva, hogy tízen se voltak az osztályban).

Ám volt egy könyv, ami szerintem nagyon is jól kezelte ezt a trope-ot, mégpedig a Stephanie Perkins: Anna és a francia csók. Itt Anna szintén egy teljesen átlagos lány, átlagos külsővel (sőt, jézusom, ő maga mondta, hogy van egy néhány centis lyuk a két metszőfoga között!), aki ugyanúgy az iskola leghelyesebb pasiját kaparintja meg magának, St. Clairben és benne azonban legalább vannak közös dolgok, méghozzá nem is kevés, és teljesen meg tudtam érteni, hogyan és miért talált egymásra ez a két személy. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy ez a könyv szerintem a szerelmi háromszöget is illően kezelte és szerencsére nem olyat kaptunk, hogy adott szereplő folyamatosan cívódik, melyiket válassza a két hódoltja közül. Brrr.)

AHOL A MENTÁLIS BETEGSÉG CSAK EGY DÍSZ, EGY POÉNNAK SZÁNT ADALÉK 
+ 
AHOL A FŐHŐS A KÜLÖNLEGES KIVÁLASZTOTT

Sajnos sokszor előfordul, hogy egy könyv szereplője csak azért kap valamilyen mentális betegséget, hogy abból a történet során többször is viccet csináljanak, vagy ami még rosszabb: a könyv végére a szerelem MÁGIKUSAN MEGGYÓGYÍTJA A MENTÁLIS BETEGET! Mert ez clearly így működik! Newsflash: nem. (Ezt a felfogást egyébként akkor is utálom, ha nem mentális betegségről van szó, hanem akár gyászról, vagy akármi másról.) Persze, a szerelem segíthet, de akkor sem igazán maga a szerelem az, ami előrevisz, hanem a személy, aki melletted áll és támogat.

A Percy Jackson sorozatban szerintem teljesen helyén van kezelve a mentális betegség, Riordan bácsi ráadásul többször is lehurrogott már olyan szülőket, akik panaszkodtak a "defektes" főszereplők miatt. Mindenképpen plusz pont jár neki! (Ja, és a könyvek is nagyon szórakoztatóak.) Plusz, ez a könyv szerintem egy másik trope-ot is élvezetessé tett, ez pedig a tipikus Különleges, Kiválasztott Gyermek. Ráadásul még próféták is vannak! Ennek ellenére mégse forgatom a szememet minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül, hogy Percy talán a kiválasztott, akiről a próféta szól, mert hiteles, és nem csak arról szól az egész sorozat, hogy ezt kihangsúlyozzák.

AHOL TERMÉSZETESEN A FŐHŐS NEM TUD VÁLASZTANI KÉT (VAGY MÉG TÖBB?!) KARAKTER KÖZÜL

Ah, igen, mindannyiunk kedvence: szerelmi háromszögek! Megmondom őszintén, az én szememben nagyon nehéz egy szerelmi háromszöget úgy megírni, hogy az ne késztessen görcsös hajkitépésre és egyértelműen ez a leggyűlöltebb könyves trope. (Vagy filmes. Sorozatos. Tök mindegy.) De mégis sikerült néhány könyvnek ezt is jól kezelnie, és a legnagyobb meglepetésemre egy YA érte el nálam azt, hogy azt mondjam: oké, ebben egyértelmű szerelmi háromszög van, és wow, mégsem zavar. Ez pedig a Hollofiúk sorozata Maggie Stiefvaternek. Na már most, először is, még csak 2 részt olvastam el, de egyértelmű, hogy nem a románc a fő vonulata a sztorinak (aminek nagyon örültem) és bár nem tudom, hogy a későbbiekben hogyan fog alakulni ez a vonal, de jelenleg azt kell, hogy mondjam, a Blue-Adam-Gansey-féle háromszög olyan, ami felett szemet tudok hunyni. Blue amúgy is egy nagyon szerethető főhősnő, és valahogy hitelesnek tűnik a kapcsolata a fiúkkal, nem picsog amiatt, hogy jajj, választania kell, főleg, mivel egy idő után teljes mértékben tisztában lesz a saját érzéseivel és ezt nem titkolja el. Szóval, le a kalappal, tényleg.

AHOL A FŐHŐS MEGMENTI A VILÁGOT

Disztópiákban főleg megszokhattuk már, hogy mindig a főhős menti meg a világot, legyen akármennyire is random vagy átlagos... az Angelfallban is gyakorlatilag Penrynen áll vagy bukik a világ sorsa, ám neki esze ágában sincs azzal foglalkoznia, hogy a világgal mi lesz. Ő csak a családját, pontosabban a húgát akarja megmenteni az angyaloktól, és ez az egyetlen mozgatórugó, ami előreveszi a tragédiákban is. Anno, amikor olvastam, nagyon imádtam ezt a könyvet, és hitelesnek éreztem Penryn motivációit és karakterét, kíváncsi lennék, hogy vajon mai szemmel is így gondolnám-e? Mindenesetre akkor így gondoltam. :D

AHOL A FŐHŐS TITKON KIRÁLYI SARJ

Ez a trope kicsit kilóg a sorból, mert nem kifejezetten utálom, de nem is egy olyan közhely, amit szívesen látok könyvekben (szimplán azért, mert szerintem unalmas). Van azonban két könyv is, amiben nagyon szuperül jelentek meg, például Marissa Meyer: Cinder művében. Ezt nagyon régen olvastam, ezért nem emlékszem kristálytisztán, de a könyv végén lévő twistre egyértelműen. És tény, hogy imádtam a könyvet.

A +1 könyv ma pedig Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg regénye, ami fogta ezt a trope-ot, és akkorát csavart rajta, hogy csak na! Emlékszem, hogy a könyv olvasása közben motoszkált bennem a gondolat, hogy "mi van, ha tényleg...", de a végén elvetettem, mert úgy gondoltam, hogy túl egyértelmű csavar lenne. Aztán amikor megtörtént, akkor jöttem rá, hogy pont ezért volt olyan szuper twist, mert túl egyértelműnek és abszurdnak gondolnád ahhoz, hogy tényleg úgy történjen. Ezt a sorozatot azóta se folytattam (még), de tervben van, és most eléggé meg is jött hozzá a kedvem, úgyhogy remélhetőleg hamarosan a kezem ügyébe is kerül majd.

---

Köszönöm, hogy elolvastad,