Az eheti T5W téma keretében egy kötelező olvasmánylistát kellett összeállítani egy adott "tanórára", ami lehetett akár műfaj, akár trope, vagy bármi más kritérium. Én úgy döntöttem, hogy Illemtan órára hozok listát az elolvasandó könyvekről. Azaz olyan könyveket szedtem össze, amiben a klisés bunkó paraszt tahó csávó helyett igazi jó fiú, de legalábbis nem Az A Tipikus Faszfej srác a főszereplő érdeklődésének tárgya, mint ahogy azt jól megszokhattuk a YA-k (meg NA-k) lehangoló többségében. Tőlük tanulhatna sok-sok modern YA/NA író. de tudom, hogy nem akarnak, csak én vagyok a szerencsétlen, amiért abba az 5%-ba tartozom, akiknek az ilyen pasik nem jönnek be

(Le se tagadhatom, mennyire utálom az ilyen karaktereket, mi? :D Pedig ha hiszitek, ha nem, régen éltem-haltam az ilyen csávókért, a legjobb példa erre Jericho Barrons a Tündérkrónikákból; na én minden egyes alkalommal a padlón vonaglottam nyáladzva, ha megjelent a könyvekben, de ma már úgy érzem, annyira nem nyűgözne le...)

Kisebb spoilerek előfordulhatnak a bejegyzésben!

ÉTIENNE ST. CLAIR (STEPHANIE PERKINS: ANNA ÉS A FRANCIA CSÓK)

Az Anna és a francia csókban sok klisé található meg, de az a könyv valahogy mégis működik. És ez nagy részben St. Clairnek köszönhető, aki bár totálisan beleillik a népszerű, szexi, nagyon helyes, féloldalas mosolyos srác karikatúrájába, az ezen pasikra jellemző bunkó tahóságot félúton elhagyta valahol, épp ezért nagyon is szerethető karakter már a könyv legelejétől kezdve. Az olvasó nem tudja megállni, hogy egy kicsit akarva-akaratlanul is beleszeressen olvasás közben. :P

LIAM STEWART (ALEXANDRA BRACKEN: SÖTÉT ELMÉK TRILÓGIA)

Akármennyire is nem vagyok egyébként oda a Ruby-Liam párosért, Liam igenis jó gyerek. Igazi jófiú, aki már a legelejétől fogva jól bánik Ruby-val, a megfelelő fenntartásokkal kezeli őt, de kedvesen és ez később sem változik meg. Ő is követ el hibákat, mint minden ember, de sosem válik belőle tahó paraszt, és a barátai is végig nagyon-nagyon fontosak maradnak neki.

LUCIAN KIGGS (RACHEL HARTMAN: SERAPHINA)

Oké, oké, egy lovagról van itt szó, de tudjuk nagyon jól, hogy a könyvekben még a lovagok is tudnak irtó bunkók lenni kiszemeltjükkel. Lucian ellenben minden tekintetben lovag: kedvesen bánik nem csak a jegyesével, de Seraphinával is, még azután sem ítélkezik felette, hogy kiderül róla, mi is valójában.

BO CARTER (SHEA ERNSHAW: THE WICKED DEEP)

Bo magán viseli a "rejtélyes újfiú" jellemzőit: keveset beszél, főleg magáról, eltitkol dolgokat, és mindig a legjobb időben bukkan fel a legjobb helyeken. Ennek ellenére nagyon rendes srác, egy igazán szeretnivaló hobbival: kertészkedés.

LORD MACCON (GAIL CARRIGER: SOULLESS)

(Egyik) kedvenc vérfarkasunk kissé határeset, mert ő igenis bunkó néha, de én mégis úgy érzem, hogy idevaló, ugyanis esetenkénti morcos tapintatlansága nem azért van, mert így akar menőzni, vagy mert így akarja megszerezni magának a lányt, hanem inkább büszkeség és jellemhiba az okozói. És az első könyv végére ő is megembereli (megvérfarkasolja?) magát és igazán édes love interest lesz belőle. :3

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

Nos, igazán rendhagyó bejegyzés következik, ugyanis, mint a címből is kiderül, ez most egy unboxing poszt lesz. Ami azért rendhagyó, mert én sajnálom a pénzt (meg nem is igazán telik) ilyen subscription dobozokra (pedig irtó jónak néznek ki, főleg most, hogy van egy csomó könyves box itthon is!!!!), szóval akkor jogos a kérdés: honnan is lett BubbleBoxom?

Úgy, hogy tegnap az én legkedvesebb párom ezzel fogadott. Hát mit ne mondjak, alaposan lesokkolódtam, sőt, az elején le se esett, hogy mit tol az orrom alá! Mindketten szeretjük ugyanis a japán édességeket, és többször is rendeltünk már külföldről édességes dobozokat, és azok a dobozok teljes mértékben ugyanúgy néznek ki, mint a BubbleBoxok, és nem olyan rég volt, hogy édességet vettünk, ezért az első reakcióm az volt, hogy "jé, még van ebből?" (mert tudtommal már mind megettük), aztán rápillantottam a logóra és így... hé... ez nem a TokyoTreat logója.

... .... .... *hatásszünet* "ÚRISTEN, EGY BUBBLEBOX!"

Na, körülbelül így zajlott le bennem a felismerés. Tudniillik páromról, hogy utál olvasni, azt se tudja, mi fán teremnek a könyvek, ezért jó okkal dobtam el az agyam a doboz láttán, de annyira, annyira örültem neki, el sem tudtam mondani. Még az sem lombozott le, amikor megláttam az e havi kártyát, rajta az "Olasz kiruccanás" felirattal, ami elég vehemesen romantikus kötetet sejtet, én pedig nem igazán olvasok romantikust; szegény barátom is ott verejtékezett mellettem, hogy jaj, basszus, mi lesz, ha az e havi doboz pont romantikus könyvet takar.

De még ne siessünk ennyire előre. Gondolom, magától értetődő, de elmondom azért, hogy AKI NEM AKARJA LELŐNI MAGÁNAK A POÉNT, NE OLVASSON TOVÁBB! ;) (Durva amúgy, hogy mindig megnézem a BubbleBox unboxingokat, hogy mit takarnak a dobozok, most azonban csak Niitaa DarkBubble posztját néztem meg, szóval kivételesen magam sem tudtam, mit rejt a meglepi!)

Szóval, mint említettem, az e havi doboz jelmondata az "Olasz kiruccanás" volt, ami önmagában egy könnyed, utazós limonádékalandot ígér. Nagyon szép a doboz bemutató kártyája, olyannyira, hogy öntudatlanul is olvasni kezdtem a hátulján lévő szöveget, mire leesett, hogy BAKKER, ez a doboz tartalmát listázza! Abort mission, abort misson!

A legelső dolog, ami kiszúrta a szememet a dobozban, az egy party pohár (vagy hogyishívják ezeket :-D) volt, és egyben az egyetlen csalódást okozó darabja a boxnak. Ilyen poharam ugyanis rengeteg van itthon, és nem is valami nagy cucc, 400 forintért lehet venni a Pepcóban. Úgyhogy ezt valószínűleg nem igazán fogom használni, de mindenesetre a húgom örülni fog neki. :P A következő szembetűnő dolog egy szívecskés fényfüzér volt, aminek nagyon örülök, ugyanis IMÁDOM a fairy lightsokat, mindig is akartam egyet venni, de így már ezt se kell. Mondjuk azt nem tudom, hogyan varázsolom fel a falamra, de... az már az én gondom. A dobozban volt egy ajakápoló balzsam, ami nagyon jól fog jönni majd a hidegebb hónapokban, idén télen ki is fogyott az enyém, úgyhogy legalább ezzel sem kell foglalkozni. Az oldalára egy "mint to be balm" nevű szójátékos felirat van, ebből kitalálhatjátok, hogy mentaillatú. :D

Kaptunk két eredeti, olasz csokit is, egy tejcsokit és egy étcsokit, ezt rögtön meg is ettük, előbbit felajánlottam lovagias barátomnak, amúgy is jobban szeretem az étcsokit. :D Aztán volt még egy nagyon aranyos fagyi alakú toll, ami hála istennek nagyon vékony tintájú, szóval tuti használni fogom, bár nem igazán áll kézre, de amennyit én kézzel írok... arra pont jó lesz. :D

És akkor jöjjenek a doboz fénypontjai:

Az e havi lightBubble könyv Nicky Pellegrino: Olaszország, szeretlek! című romantikus... chick-lit...?... mindenesetre az biztos, hogy romantikus könyve, aminek nagyon gyönyörű a borítója! *.* Idén voltam először Olaszországban, úgyhogy eléggé jól jött ki, és még az írót is Nicky-nek hívják, ami majdnem az én nevem! :-D Mint említettem, nem vagyok oda a romantikus könyvekért, de ez egész jónak ígérkezik, ugyanis ha nem az unalmas Angliában vagy Amerikában játszódik, hanem egy olyan helyen, ahová szívesen utazgatnék, máris ad egy okot, hogy kézbe vegyem. Ez a könyv pedig még ínycsiklandó kalandokra is invitál minket... na, ha befejezem a Sötét játszmákat, valószínűleg el is kezdem majd ezt.

Az egyik kedvenc dolgom a boxból az egy macaronos, nagyon aranyos jegyzettömb, bár mégkönyvszütyő, amiket mindig is nagy esdekléssel nézegettem, csakhogy mivel Kindle-n olvasok kb. mindent, ezért pazarlásnak tartottam volna venni egyet. De most végre nekem is van!!!! És olyan kis vidám, nyárias színei vannak, nagyon tetszik. Kaptunk még egy nagyon szép könyvjelzőt, idézetekkel a könyvből, és persze az elmaradhatatlan írói levelet, amit azonban bevallom férfiasan, nem sikerült még elolvasni, ugyanis a betűtípus miatt elég nehézkesen lehet kibogarászni a szöveget. :D

fogalmam sincs, használni fogom-e egyáltalán, de nagyon szuperül néz ki, szóval én már elégedett vagyok. (Tudniillik rólam, hogy én is csak felhalmozni szeretem a szép jegyzetfüzeteket/tömböket/blah blah, odáig már nem nagyon szoktam eljutni, hogy használjam is őket.) A másik kedvencem pedig egy

A cicám sose hagyja, hogy rendesen képet készítsek...

Végszóul, nagyon boldog vagyok, ugyanis életem első meglepetés dobozát bonthattam ki. Nem valószínű, hogy valaha is a kezembe akad még egy, ezért különösen örülök, hogy megtapasztalhattam én is az ilyen csudijó (de valószínűleg sokszor elég haszontalan) doboz nyitogatásának örömét. <3

---

Köszönöm, hogy elolvastad, annak ellenére is, hogy fogalmam sincs, hogyan kell jó unboxing posztot írni,

Ezen a héten szabad kezet kaptunk a témát illetően, én pedig ahelyett, hogy kitaláltam volna valamit, inkább egy régebbi (pontosabban tavalyi decemberi) témát hoztam, azaz olyan könyves dolgokat/elemeket, amik hatására előtör belőlem a Grincs, vagyis meglehetősen morcossá tesznek. Amióta lejjebb ment a toleranciaküszöböm a könyvekkel kapcsolatban, elég sok ilyen dolog van, úgyhogy nem volt nehéz 5 dolgot választani. :D

INSTA-LOVE

Ez bizonyára senkit nem ér meglepetésül, aki egy kicsit is ismeri a könyves ízlésemet. Gyűlölöm az olyan románcokat, amik "szerelem első látásra", ebben ugyanis én baromira nem hiszek. Vonzódás első látásra, igen, olyan van, hogy működik a kémia és szikrázik a levegő két fél között már a legelejétől fogva, ám olyan, hogy egy hét (vagy neadjisten, még rövidebb idő) alatt szerelembe esnek és mindkettő számára hirtelen a másik fél jelenti az egész világot... kösz, nem.

FILMES BORÍTÓK

Nagyon utálom, amikor egy filmadaptáció release után a könyv is filmes borítót kap, főleg, mert általában nem szoktak tetszeni, másrészt pedig azért, mert legtöbbször csak egy-egy részek (jellemzően az első) kapja meg, ezzel felborítva a sorozat jellegéből adódó (jó esetben) egy tematikára épülő borítók rendjét. Oké, hogy legtöbbször csak védőfóliára kerül rá a filmes borító, de akkor sem jön be ez a trend... Itt egyébként muszáj megemlítenem, hogy annál is kevés bosszantóbb dolog van, amikor egy sorozat ugyanazon köteteinek borítói teljesen más tematikára épülnek, like... miért? (i'm looking at you, Athenaeum)

AMIKOR EGY SOROZAT NEVE MEGEGYEZIK AZ ELSŐ KÖTET CÍMÉVEL

Hülyeség, tudom, de nagyon nem szeretem, amikor egy sorozat neve és az első kötet címe megegyezik (pl. Éhezők Viadala, Unwind, Divergent, A mágia árnyalatai és még sorolhatnám). Valahogy sokkal jobban jön le az, ha a sorozatnak egy különálló, a kötet címeitől független, de mégis kapcsolódó neve van, pl. a Látnok-ciklus, vagy Pokoli szerkezetek (itt különösen angolul tetszik a tematika, hogy minden könyv címe Clockwork valami), Penryn & the End of Days, Tündérkrónikák, A megtört föld, stb., ez szerintem sokkal kreatívabb és érdekesebb megoldás.

VALÓDI EMBEREK A BORÍTÓN

Ezt kár magyarázni, egyszerűen nem szeretem, főleg, mert leginkább olyan műfajú könyvekre jellemző, amiket egyáltalán nem olvasok, sőt, amiktől jóformán menekülök (new adult, erotikus-romantikus, stb.). Sokkal szebb egy dekorációs, rajzos, szép tipográfiával ellátott borító. (Ennek az utálatnak a kiteljesedése a félmeztelen pasik a borítón. :P)

"TE MÁS VAGY, MINT A TÖBBI LÁNY"

Ahh, spare me the crap. Ez a mondat akkor válik különösen idegesítővé egy könyvben, amikor a főszereplő lány egész végig a lehető legátlagosabb, legszürkébb kisegérnek van beállítva, a srác meg persze az ultraszexi legnépszerűbb lélek az iskolában/városban/akárhol. Falra tudok mászni ettől a mondattól. :D

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

"He was going to kill them. He was going to protect her."

Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye. Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel. Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…

Nagyon régen olvastam a Cindert (azaz nagyon régen, tényleg, még 2012-ben, amikor is egyébként ezt írtam a könyvről írt értékelésemben, idézem: "Na mindegy, az biztos, hogy baromi érdekes lesz az is, és már tűkön ülök. De tényleg. Ha lehet, siess 2013, nem akarom fájó hátsóval olvasni a Scarletet." Aham. 2018 van. Hat év telt el. Szép volt, múltbéli sunny! *tapsvihar*)

Mindenesetre meglepett, hogy akkor csak 4*-ra értékeltem a könyvet, pedig emlékeim szerint (és az értékelés alapján is) nagyon tetszett, but oh well. Már jóval korábban sort kellett volna kerítenem a Scarletre, mert ez... ez a könyv...

Komolytalan, fangirlingre hajazó ízekkel megspékelt értékelés következik.

• én magam is alig hittem el, de ennek a könyvnek csupán 15 oldalra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megvegyen magának. 15 oldalra. a több mint 400-ból. gyerekek, kincsre leltem.
• már az elején megszerettem Scarletet. paprikás, pimasz, nagyon badass. Cindert is szerettem, de Scarletről az első benyomásom fényévekkel jobb volt
• úristen, és Wolf. régen nagy kedvencem volt a Tündérkrónikák könyvsorozat, melyben szereplő Jericho Barronsra nagyon hasonlított Wolf első benyomásra, aztán persze kiderült, hogy feleannyira sem pszichopata, mint Barrons, de azért ígyis nagyon-nagyon bírtam. még azután is, hogy... ...



(c) tumblr

• ez a könyv letehetetlen, én mondom nektek. amellett, hogy csodálatosan van megírva (sziporkázó párbeszédet, imádtam az összeset, tényleg; remek hangulat- és feszültségkeltés ÉS -fenntartás!!!!; élő, szeretnivaló karakterek), folyamatosan pörögtek az események és egyszerűen utáltam, amikor nem olvashattam. nagyon rég nem váltott ki könyv belőlem ekkora ragaszkodást. annyira hiányzott.
• a Cinder után aggódtam, hogy milyen lesz minden könyvnél újabb hősnő szemszögéből figyelni az eseményeket (aztán persze kiderült, hogy több szemszög is lesz), de olyan zseniálisan fűzte össze a két tündérmesei hősnő átdolgozásának megtestesítőit Meyer, hogy minden kétségemet makulátlanul eloszlatta
• THORNE EGY ISTEN. na jó, nem olyan értelemben, de a karaktere egyszerűen fantasztikus, az összes dumáját imádtam, egytől-egyig, és magát a szereplőt is, annak ellenére, hogy nagyon nem olyan személyiség, mint akiért a való életben is rajonganék 
• erős!! női!!! karakterek!!!
• a románc kind of instalove, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. jobban örültem volna neki mondjuk, ha egy kicsit hagyták jobban kibontakozni, de imádom Wolfot, imádom Scarletet, összeillenek, innentől kezdve egy szavam se lehet
• ami számomra nagyon fontos és hatalmas kellemes meglepetés volt, az az, hogy abszolút nem volt gondom a sztori visszarázódásába (értelmes ez így egyáltalán?), annak ellenére, hogy már 6 év is eltelt, hogy a Cindert olvastam, úgy visszarántott magába a történet, mintha csak tegnap lett volna
• HOL A KÖVETKEZŐ RÉSZ?!?!
• (ehhez kapcsolódóan pedig muszáj megkérdeznem: igaz, hogy félbehagyták ezt a sorit magyarul???? mi a szent francért nem fordítják tovább pont ezt????????????)

Köszöntem a figyelmet.

        

(és még 10000000 korona)

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

A mai T5W szerda témája a könyves trope-ok, azaz toposzok. Pontosabban azok a könyvek kerülnek porondra most, amelyekben olyan trope-ok bukkantak fel, amiket alapjáraton ki nem állhatok, de a könyv mégis jól kezelte azokat és kedvenccé avanzsáltak; de legalábbis nem érték el, hogy azon nyomban a földhöz vágjam őket.

Ez a téma szerintem meglehetősen aktuális, ugyanis rengeteg trope van, amit gyűlölök a könyvekben, és az írók mégis folyamatosan újra meg újra elénk tárják őket, mintha a legfenségesebb csokoládétortát kínálnák és nem pedig valami undorító, bűzlő pacalt (bocsi pacalkedvelők). Na de lássuk is, hogy milyen trope-okat sikerült egynéhány könyvnek vállalhatóvá, sőt, akár élvezhetővé is tennie.

Figyelem! A témából adódóan néhány könyvnél spoilerek bukkanhatnak fenn, ezért ha meglátod a borítót, és még nem olvastad a könyvet, de nem szeretnéd, hogy lelőjem a poént, a biztonság kedvéért inkább ugord át. ;)

AHOL A SZÜRKE KISEGÉR MEGSZERZI A HELYES FIÚT

Ó igen, a tipikus elcsépelt YA románc trope. A főszereplőnk egy nagyon átlagosan kinéző nagyon átlagos lány, akinek átlagos hobbijai vannak, na és... mit is hagytam ki? Ja, igen, roppant átlagos. Mégis, valahogy az iskola/város/elmegyógyintézet/megamitakartok leghelyesebb, legédesebb, legszexibb csávója kiszúrja (hogyan? hát ez az, amit senki nem tud!) és a végén természetesen össze is jönnek. Én nem mondom, hogy ilyen nem létezik, de meglehetősen ritkaszámba megy az ilyesmi, szerintem. A Szent Johanna Gimiben például mindig is zavart Cortez meg Reni kapcsolata, mert egyszerűen fel nem bírtam fogni, hogy ezek ketten hogy bírnak egymással járni. Miről beszélgetnek?! Konkrétan semmi közös témájuk nincs, Reni a világ egyik legunalmasabb személyisége (ezt Kinga is többször hozzávágta, teljesen jogosan), el sem tudom képzelni, hogy egy olyan srác, mint Cortez, hogy vehette egyáltalán észre (azt a tényt leszámítva, hogy tízen se voltak az osztályban).

Ám volt egy könyv, ami szerintem nagyon is jól kezelte ezt a trope-ot, mégpedig a Stephanie Perkins: Anna és a francia csók. Itt Anna szintén egy teljesen átlagos lány, átlagos külsővel (sőt, jézusom, ő maga mondta, hogy van egy néhány centis lyuk a két metszőfoga között!), aki ugyanúgy az iskola leghelyesebb pasiját kaparintja meg magának, St. Clairben és benne azonban legalább vannak közös dolgok, méghozzá nem is kevés, és teljesen meg tudtam érteni, hogyan és miért talált egymásra ez a két személy. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy ez a könyv szerintem a szerelmi háromszöget is illően kezelte és szerencsére nem olyat kaptunk, hogy adott szereplő folyamatosan cívódik, melyiket válassza a két hódoltja közül. Brrr.)

AHOL A MENTÁLIS BETEGSÉG CSAK EGY DÍSZ, EGY POÉNNAK SZÁNT ADALÉK 
+ 
AHOL A FŐHŐS A KÜLÖNLEGES KIVÁLASZTOTT

Sajnos sokszor előfordul, hogy egy könyv szereplője csak azért kap valamilyen mentális betegséget, hogy abból a történet során többször is viccet csináljanak, vagy ami még rosszabb: a könyv végére a szerelem MÁGIKUSAN MEGGYÓGYÍTJA A MENTÁLIS BETEGET! Mert ez clearly így működik! Newsflash: nem. (Ezt a felfogást egyébként akkor is utálom, ha nem mentális betegségről van szó, hanem akár gyászról, vagy akármi másról.) Persze, a szerelem segíthet, de akkor sem igazán maga a szerelem az, ami előrevisz, hanem a személy, aki melletted áll és támogat.

A Percy Jackson sorozatban szerintem teljesen helyén van kezelve a mentális betegség, Riordan bácsi ráadásul többször is lehurrogott már olyan szülőket, akik panaszkodtak a "defektes" főszereplők miatt. Mindenképpen plusz pont jár neki! (Ja, és a könyvek is nagyon szórakoztatóak.) Plusz, ez a könyv szerintem egy másik trope-ot is élvezetessé tett, ez pedig a tipikus Különleges, Kiválasztott Gyermek. Ráadásul még próféták is vannak! Ennek ellenére mégse forgatom a szememet minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül, hogy Percy talán a kiválasztott, akiről a próféta szól, mert hiteles, és nem csak arról szól az egész sorozat, hogy ezt kihangsúlyozzák.

AHOL TERMÉSZETESEN A FŐHŐS NEM TUD VÁLASZTANI KÉT (VAGY MÉG TÖBB?!) KARAKTER KÖZÜL

Ah, igen, mindannyiunk kedvence: szerelmi háromszögek! Megmondom őszintén, az én szememben nagyon nehéz egy szerelmi háromszöget úgy megírni, hogy az ne késztessen görcsös hajkitépésre és egyértelműen ez a leggyűlöltebb könyves trope. (Vagy filmes. Sorozatos. Tök mindegy.) De mégis sikerült néhány könyvnek ezt is jól kezelnie, és a legnagyobb meglepetésemre egy YA érte el nálam azt, hogy azt mondjam: oké, ebben egyértelmű szerelmi háromszög van, és wow, mégsem zavar. Ez pedig a Hollofiúk sorozata Maggie Stiefvaternek. Na már most, először is, még csak 2 részt olvastam el, de egyértelmű, hogy nem a románc a fő vonulata a sztorinak (aminek nagyon örültem) és bár nem tudom, hogy a későbbiekben hogyan fog alakulni ez a vonal, de jelenleg azt kell, hogy mondjam, a Blue-Adam-Gansey-féle háromszög olyan, ami felett szemet tudok hunyni. Blue amúgy is egy nagyon szerethető főhősnő, és valahogy hitelesnek tűnik a kapcsolata a fiúkkal, nem picsog amiatt, hogy jajj, választania kell, főleg, mivel egy idő után teljes mértékben tisztában lesz a saját érzéseivel és ezt nem titkolja el. Szóval, le a kalappal, tényleg.

AHOL A FŐHŐS MEGMENTI A VILÁGOT

Disztópiákban főleg megszokhattuk már, hogy mindig a főhős menti meg a világot, legyen akármennyire is random vagy átlagos... az Angelfallban is gyakorlatilag Penrynen áll vagy bukik a világ sorsa, ám neki esze ágában sincs azzal foglalkoznia, hogy a világgal mi lesz. Ő csak a családját, pontosabban a húgát akarja megmenteni az angyaloktól, és ez az egyetlen mozgatórugó, ami előreveszi a tragédiákban is. Anno, amikor olvastam, nagyon imádtam ezt a könyvet, és hitelesnek éreztem Penryn motivációit és karakterét, kíváncsi lennék, hogy vajon mai szemmel is így gondolnám-e? Mindenesetre akkor így gondoltam. :D

AHOL A FŐHŐS TITKON KIRÁLYI SARJ

Ez a trope kicsit kilóg a sorból, mert nem kifejezetten utálom, de nem is egy olyan közhely, amit szívesen látok könyvekben (szimplán azért, mert szerintem unalmas). Van azonban két könyv is, amiben nagyon szuperül jelentek meg, például Marissa Meyer: Cinder művében. Ezt nagyon régen olvastam, ezért nem emlékszem kristálytisztán, de a könyv végén lévő twistre egyértelműen. És tény, hogy imádtam a könyvet.

A +1 könyv ma pedig Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg regénye, ami fogta ezt a trope-ot, és akkorát csavart rajta, hogy csak na! Emlékszem, hogy a könyv olvasása közben motoszkált bennem a gondolat, hogy "mi van, ha tényleg...", de a végén elvetettem, mert úgy gondoltam, hogy túl egyértelmű csavar lenne. Aztán amikor megtörtént, akkor jöttem rá, hogy pont ezért volt olyan szuper twist, mert túl egyértelműnek és abszurdnak gondolnád ahhoz, hogy tényleg úgy történjen. Ezt a sorozatot azóta se folytattam (még), de tervben van, és most eléggé meg is jött hozzá a kedvem, úgyhogy remélhetőleg hamarosan a kezem ügyébe is kerül majd.

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

When enough people believe something of you, it can distort your view of yourself. We mimic the judgments of others. It would take a very strong person indeed to resist the effects of so much ill will.

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.

Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.

Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.

Már jó ideje kíváncsi voltam erre a könyvre és eredetileg magyarul akartam elolvasni, ha már lefordították, de végül mégis angolul vettem a kezembe. (Ami nem is baj, mert a könyv elolvasása után rájöttem, hogy A királynő méregkeverője nagyon rossz fordítás. Ugyanis semmilyen királynő nem létezik a könyvben, csakis királyNÉ. Pedig én vártam egy királynőre! És nem jött!)

De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem bűvölt el a könyv, a borítójával ellenében. Bár Wheeler könnyedén vette az akadályát annak, hogy egy 8 éves gyerek szemszögéből kellett könyvet írnia, ugyanakkor egyértelműen gyengítette is ez a tény a történetvezetést, mert az az, ahol igazán elbukik a könyv. 

Az a legnagyobb gond ezzel a könyvvel, hogy egyszerűen túlságosan is vontatott és túlságosan is kevés dolog történik benne. Biztos van köztetek olyan, aki nézett Naruto-t, na az tudja, hogy milyen érzés úgy nézni egy több száz részes animét, hogy több mint a fele filler, én pedig ugyanezt éreztem ennél a könyvnél. Tele volt olyan jelenetekkel, amik, bár nem voltak olvashatatlanok, de nem sok haszont nyújtottak a történetnek és ezáltal sok helyütt untam a könyvet. 

Mint már említettem, az egész egy 8 éves kisgyerek szemén keresztül van mesélve, minek következtében sokszor elég bugyuta a történet és sok mindenből kimaradunk. Na, nem mintha egyébként olyan sok mindenről szólna a könyv! Igazából az utolsó oldalak után se tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mi is volt a lényege az egész történetnek? Owen felnőtté válásának első pillére talán, de még csak nem is ugrottunk időt a könyvben egyszer sem, végig nyolcéves maradt. 

A karakterek abszolút nem nőttek a szívemhez, az egyetlenek, akik tetszettek, az Elysabeth Victoria Mortimer és Sevren király volt. Előbbi egy ritka cserfes, be nem álló szájjal rendelkező kishölgy, akit én azt hittem, utálni fogok a csacsogó szája miatt, de meglepően hamar megszerettem. Utóbbi pedig egy igazán jó karakter: egy szörnyűséges király, akit mindenki valóban szörnynek is tart (már persze átvitt értelemben), de a király sokkal több annál, mint csupán a látszat. Ankarette (akinek a nevét háromszor felejtettem el 4 perc alatt, mind you) karakterét kifejezetten rühelltem. Elvileg ő volt a legokosabb az egész bagázsban, néha mégis olyan buta dolgokat csinált, hogy egyszerűen nem tudtam hitelesnek vélni a zsenialitását. Mancinit bírtam még, jópofának tűnt, de őt se sikerült különösebben a szívembe zárnom. A főhős, Owen pedig annyira szürke volt számomra, hogy ha nem az ő szemszögéből lett volna elmesélve a történet, meg is feledkeztem volna róla.

A mágiarendszere az elején tetszett; a Fountain, azaz gyakorlatilag maga a Mágia, ami mindenhova beszivárog és mindenhol megtalálható és amit csak néhány tehetséges és áldott kiválasztott tud használni. De aztán a végére rájöttem, hogy nem valami izgalmas koncepció, pláne, ha nincs is rendesen kihasználva.

Egyszerűen semmi izgalom nem volt ebben a könyvben. Pedig az író többször is szándékozta bevezetni a történetbe, de az én esetemben nagyon nem járt sikerrel. Az írásmód néha tetszetős volt, a dialógusok azonban annyira bárgyúak voltak, hogy néhol rossz volt olvasni őket. Mintha nem csak Owen és Evi lettek volna 8 évesek, hanem körülöttük mindenki más is. A könyv célja többször is az volt, hogy megindítson bennem valamit. Egyszer sem sikerült neki.

  

---

Köszönöm, hogy elolvastad,