When enough people believe something of you, it can distort your view of yourself. We mimic the judgments of others. It would take a very strong person indeed to resist the effects of so much ill will.

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.

Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.

Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.

Már jó ideje kíváncsi voltam erre a könyvre és eredetileg magyarul akartam elolvasni, ha már lefordították, de végül mégis angolul vettem a kezembe. (Ami nem is baj, mert a könyv elolvasása után rájöttem, hogy A királynő méregkeverője nagyon rossz fordítás. Ugyanis semmilyen királynő nem létezik a könyvben, csakis királyNÉ. Pedig én vártam egy királynőre! És nem jött!)

De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem bűvölt el a könyv, a borítójával ellenében. Bár Wheeler könnyedén vette az akadályát annak, hogy egy 8 éves gyerek szemszögéből kellett könyvet írnia, ugyanakkor egyértelműen gyengítette is ez a tény a történetvezetést, mert az az, ahol igazán elbukik a könyv. 

Az a legnagyobb gond ezzel a könyvvel, hogy egyszerűen túlságosan is vontatott és túlságosan is kevés dolog történik benne. Biztos van köztetek olyan, aki nézett Naruto-t, na az tudja, hogy milyen érzés úgy nézni egy több száz részes animét, hogy több mint a fele filler, én pedig ugyanezt éreztem ennél a könyvnél. Tele volt olyan jelenetekkel, amik, bár nem voltak olvashatatlanok, de nem sok haszont nyújtottak a történetnek és ezáltal sok helyütt untam a könyvet. 

Mint már említettem, az egész egy 8 éves kisgyerek szemén keresztül van mesélve, minek következtében sokszor elég bugyuta a történet és sok mindenből kimaradunk. Na, nem mintha egyébként olyan sok mindenről szólna a könyv! Igazából az utolsó oldalak után se tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mi is volt a lényege az egész történetnek? Owen felnőtté válásának első pillére talán, de még csak nem is ugrottunk időt a könyvben egyszer sem, végig nyolcéves maradt. 

A karakterek abszolút nem nőttek a szívemhez, az egyetlenek, akik tetszettek, az Elysabeth Victoria Mortimer és Sevren király volt. Előbbi egy ritka cserfes, be nem álló szájjal rendelkező kishölgy, akit én azt hittem, utálni fogok a csacsogó szája miatt, de meglepően hamar megszerettem. Utóbbi pedig egy igazán jó karakter: egy szörnyűséges király, akit mindenki valóban szörnynek is tart (már persze átvitt értelemben), de a király sokkal több annál, mint csupán a látszat. Ankarette (akinek a nevét háromszor felejtettem el 4 perc alatt, mind you) karakterét kifejezetten rühelltem. Elvileg ő volt a legokosabb az egész bagázsban, néha mégis olyan buta dolgokat csinált, hogy egyszerűen nem tudtam hitelesnek vélni a zsenialitását. Mancinit bírtam még, jópofának tűnt, de őt se sikerült különösebben a szívembe zárnom. A főhős, Owen pedig annyira szürke volt számomra, hogy ha nem az ő szemszögéből lett volna elmesélve a történet, meg is feledkeztem volna róla.

A mágiarendszere az elején tetszett; a Fountain, azaz gyakorlatilag maga a Mágia, ami mindenhova beszivárog és mindenhol megtalálható és amit csak néhány tehetséges és áldott kiválasztott tud használni. De aztán a végére rájöttem, hogy nem valami izgalmas koncepció, pláne, ha nincs is rendesen kihasználva.

Egyszerűen semmi izgalom nem volt ebben a könyvben. Pedig az író többször is szándékozta bevezetni a történetbe, de az én esetemben nagyon nem járt sikerrel. Az írásmód néha tetszetős volt, a dialógusok azonban annyira bárgyúak voltak, hogy néhol rossz volt olvasni őket. Mintha nem csak Owen és Evi lettek volna 8 évesek, hanem körülöttük mindenki más is. A könyv célja többször is az volt, hogy megindítson bennem valamit. Egyszer sem sikerült neki.

  

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

Nem az a világ rendje, hogy az erős felfalja a gyengét, hanem az, hogy a gyenge megtéveszti, megmérgezi az erőset, és addig suttog a fülébe, amíg az el nem gyengül.

Tízgyűrűs Alabástrom – az őrült, a világ megnyomorítója, a megmentő – küldetéssel tér vissza: ki akarja képezni utódját, Essunt. Essunt, aki menedékre lelt, de a lányát nem találta meg. Alabástrom egy kéréssel áll elő: ha Essun megteszi, az örökre megpecsételi Rezdületlen sorsát. Eközben messze tőle Nassun, a lánya egyre erősebb lesz – és a döntései meg fogják törni a világot. Egyre sötétebbé válik a mindennek végét jelentő évszak, miközben a civilizáció fokozatosan belesüpped a hosszú, sötét éjszakába.

Az ötödik évszak a tavalyi év egyik legemlékezetesebb és -meglepőbb olvasmánya volt számomra. Fénysebességgel szippantott magába ennek a különleges könyvnek a világa és egyedisége, és ott, akkor kimondtam, hogy ennél egyedibb könyvet aligha olvastam eddig.

Épp ezért nagy szívfájdalommal mondom ki, hogy a második rész közel sem hozta azt az eksztázist, amit az első kötet.

Sajnálatos módon ezt a kötetet sem kímélte a második rész szindróma, pedig reménykedtem benne, hogy Jemisinnek sikerül elkerülnie, de csalódnom kellett. Az a baj Az obeliszkkapuval, hogy nem igazán történik benne semmi. Lassú, vontatott, mindemellett az írásmód sem segít a gördülékeny olvasásban; míg az előző részben indokolt volt az E/2. személy használata Essun részeinél, ebben a részben sok helyütt idegesített, és nem igazán értettem, hogy miért is kell ezt nekem ilyen stílusban olvasnom? Úgy éreztem, semmi értelme nem volt. pláne, hogy Nassun megjelenésével bejött az E/3. is, így csak sokszor összezavart.

És el is érkeztünk egy másik problémámhoz, az pedig Nassun. Ugyanis nem sikerült megszeretnem őt. Az elején még úgy-ahogy szimpatikus volt, kíváncsi voltam, hogy merre halad majd a karaktere és hogy mennyi ideig fogja kibírni az apja mellett. Aztán valami hiperszuperül OP orogén vált belőle 10 évesen, én meg így... mi? Az ő részei egyébként jóval érdekesebbek voltak, mint Essuné, kivétel a Schaffához kapcsolódó dolgokat, mert az őrzőt abszolút nem tudtam megkedvelni. Igen, érdekel, hogy hova fog eljutni, de lélekben egyáltalán nem vagyok ott vele, és ez zavar.

A könyv első fele végtelenül unalmas. Amikor végre kapunk válaszokat, akkor is zavaró halomként kapjuk meg őket, ráadásul nehezen érthetően tálalva. Nyilvánvalóan az sem segített ki, hogy nagyon sokat felejtettem az első rész óta (már bánom, hogy nem olvastam előtte újra), de sokszor azt éreztem, hogy az író túlbecsül engem és okosabbnak gondol, mint vagyok, ez pedig sokszor bosszantott, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg én vagyok a hülye, és nem értem, hogy itt most miről van szó, vagy csak az író nem adott elég támpontot.

Továbbá, van valami, ami elég nagy csalódást okozott, ez pedig annak a bizonyos valaminek a bevezetése, amit spoiler nélkül nem tudok megnevezni, de az ezüstös dologról beszélek. Valahogy annyira nem idevalónak érzem,  nem ebbe a történetbe, nem ebbe a világba... pláne ilyen béna névvel. Amikor elkezdték sejtetni ezt a dolgot, akkor nagyon vártam, hogy valami olyat tárjon elém az írónő, amit üt, erre egy ilyen tök unalmas elemet kapunk. Meh.

Mindenesetre Rezdületlen világa még mindig lebilincselő, és természetesen nagyon érdekel a harmadik kötet, annak ellenére is, hogy ez nem igazán talált be. (No meg a trilógiák harmadik részei azért jók szoktak lenni egy gyenge középső után.) Kicsit félek a könyv végén elhintett várható cselekménytől, és remélem, hogy többet fogunk kapni Hoából, Tonkee-ból és Alabástromból, mert ők azok, akiket kedvencnek titulálhatok ebben a könyvben. 

értékelés

      

Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

Sose volt túl magas helyen a várólistámon a Tövisek hercege, mindazonáltal ez egy tipikusan olyan könyv, amelyet megelőz a hírneve, így természetesen én sem akartam kimaradni a buliból, és egyszer mindenképp el akartam érni hozzá, annak ellenére is, hogy a röptében olvasott kritikák alapján olyan könyvnek ígérkezett, ami baromira nem tetszene nekem. (nők elleni erőszak, nulla normális női karakter, satöbbi, satöbbi)

És bár a tippem, hogy a könyv nem lesz éppen a szívem csücske, betalált, meglepő módon nem egészen azon okból, amelyből eleinte sejtettem...

ami tetszett...

• Jorg karaktere. Nem, nem szimpatizáltam vele, de tetszett, hogy egy antihőssé avanzsált villain szemszögéből olvashattam egy könyvet (ritkán van ilyen).
• Jorg beszólásai néha viccesek voltak.
• Tetszett a mágia megjelenése, meg a nekromanták.
• Annak is örültem, hogy az írónak sikerült valahogy minimális megértést kicsikarnia belőlem Jorg tetteit illetően a flashback fejezetekkel. 

ami nem tetszett...

• Egyértelműen hiányoztak nekem a jó női karakterek. (És nem azért, mert nem voltak. Hanem mert a férfi karakterek se voltak elég erősek számomra.)
• Alapjáraton baromira tetszett volna az az alapfelütés, hogy ez egy olyan feudális világban játszódik, ami a mi korszakunk után alakult ki egy jó nagy világégés eredményeképp. Azonban, egészen körülbelül a könyv végéig teljesen feleslegesnek éreztem ezt a körítést (és még akkor se túl idevalónak). Mintha az író szimplán csak egy kicsit érdekesebbé akarta volna tenni az alap középkori fantasy klisét, de számomra ez a szándék keserves kudarcot vallott. Sokkal jobban kellett volna hangsúlyozni szerintem, vagy pedig teljesen elhagyni. 
• A karakterek unalmasak és egyhangúak voltak. 
• És ami a legnagyobb problémám volt a könyvvel... hogy baromira nem történt benne semmi. Már bőven túl voltam a felén, amikor még mindig azon agyaltam, hogy oké, hogy itt pattog a dühtől egy kis 14 éves buzgómócsing, de mégis mi a cselekmény? Csak a bosszúhadjárat? Mert akció, na az nem sok volt. Idióta tezsvírek idétlenkedése az dögivel. Oké, nem is volt hosszú egy könyv, de abszolút nem tudott megfogni a sztori, ha a többi könyv is csak arról szól, hogy Jorg vándorol a testvéreivel, fosztogatnak, nőket erőszakolnak, bűzlenek meg miegymás, akkor inkább nem kérek belőle. 

Elég egyértelmű, hogy nem vált kedvenccé a könyv, és az igazat megvallva nem is nagyon érdekel a folytatás. De mivel nem szeretek sorozatok félbehagyni, egyszer valószínűleg úgyis tovább olvasom majd... nincs nekem bajom a pszichopata főszereplőkkel, igazából Jorggal se volt, annak ellenére se, bizonyítottan egy rapist (a karaktere maga érdekes és újat hoz a tömérdek hős főszereplő ellenében), de valahogy ezt az agyatlan erőszakot minimális plottal nem igazán nekem találták ki.

értékelés

   

Ha még nem tűnt volna fel, a létezés nagy része igazából illúzió. Viszont ha minden illúzió, akkor semmi sem az.
Akkor mi valódi? Egyáltalán, mi a valóság?

1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

értékelés

SPOILERMENTES!

Soha nem olvastam még horrort. Egyszer belekezdtem Lindvqist Hívj be! könyvébe, de egy az, hogy még nagyon zsenge koromban voltam, másik pedig, hogy nem igazán volt nekem való, már az első pár oldalon undorodtam tőle. Mindazonáltal nem gondolom, hogy maga a műfaj állna távol tőlem, csupán rosszba nyúltam bele elsőnek. Ezért is, meg mert mostanában mindenhol ezt a könyvet látom (plusz belefért néhány kihívásomba is, de ssh), na meg a fülszöveg is nagyon csábító volt, úgy döntöttem, miért ne próbálkoznék meg újra?

Az alapköret nagyon tetszett; imádom a sci-fit, fantasyt is, az elején pedig még eléggé hajazott valahol a kettő keverékére. Gábor ellenszenves főszereplőként kezdett (az is maradt, egyébként), de ez nem zavart, mert nagyon hamar magába szippantott a könyv borongós, rejtélyes hangulata. Mik ezek a lények, amik véletlenszerűen jelentek meg az Eseményterületen és miért vannak itt? Miért gyógyítja a tejük a rákot? Gonoszak, jók, semlegesek? Mi a céljuk?

Az elején azt hittem, hogy ijesztő, hátborzongató lények lesznek, aztán kiderült róluk, hogy cukkermókusok, én legalábbis nagyon nehezen tudtam csak őket komolyan venni, de ez ettől függetlenül még nem csökkentette az olvasási élményemet. Nagyon tetszettek, és égetett a vágy, hogy megtudjam, mi a helyzet velük, rengeteg kérdésem volt. A történet Magyarországon játszódott, azonban az író által kreált hangulat miatt nehezen tudtam nem úgy elképzelni a helyet és az erdőket is, mint Amerika fenyveseit, és erre a sok külföldi jelenléte sem segített rá. Nagyon tetszettek a fejezet előtt bevágott pillanatképek az elmúlt évekből, újságcikkek, tanulmányok, interjúk, miegymások, ami lefestette azt a világot és a közvéleményt, ami kialakult a lények megjelenése után. Jó ötletnek tartottam, és csak alapozgatták tovább a jó kis misztikus hangulatot.

A fokozatos feszültségkeltés nagyon működött nálam, ahogy egyre furcsább dolgok történtek, és bár volt néhány tényleg nagyon furcsa, vígan és tudatlanul faltam a sorokat, nem voltam felkészülve arra a vonalra, amelyre az író hagyta (szándékosságtól vezérelve) kisiklani a történet fonalát. Az történt ugyanis, hogy körülbelül az első rész 90%-áig nagyon élveztem a sztorit, nagyon izgultam, hogy mi fog kiderülni, még mindig a lényekről akartam többet megtudni, vártam a csavart; ami meg is jött, viszont a maradék 10%-ban olyan fordulatot vett a sztori, ami, bár sejtetve volt korábban is, eléggé pofán vágott és erős ellenérzést keltett bennem.

A sztori ugyanis átment egy filozofikus, szürreális világvége-elmesélésbe, és a bölény megjelenésével sikeresen elvesztettem az érdeklődésem legalább háromnegyedét. A szürrealizmus nagyon nem nekem való téma, pláne nem, ha az univerzum mibenlétét és hasonló témákat feszeget, a második részben történt események pedig csak hab volt a tortán. Egy katyvasz volt az egész, kaptunk magyarázatot a lényekre, de elég homályosan, és az egész túlságosan is filozofikus, spirituális maszlaggá változott az én szememben ahhoz, hogy élvezni tudjam. Nem bírtam komolyan venni, és nagyon bosszant, mert egészen a kártyapartiig, egészen a bölény megjelenéséig ha nem is imádtam, de szerettem a könyvet, teljesen körülvett a világa, lubickoltam benne. De aztán kilökött magából és olyan vastag falat vont maga köré, amin nem tudtam és nem is akartam többet áthatolni. 

Nem bántam, hogy elolvastam, de nagy, nagy kár érte.

pontozás

      

A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.

Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…

értékelés

Még nagyon régen láttam Az arany iránytű filmet, ami bár nem volt valami jó, már akkor nagyon megfogott az a világ, amiben a történet játszódott. Északi expedíciók, minden embernek van egy familiárisa, jegesmedvék... mind-mind olyan dolgok, amikkel le lehet venni a lábamról. Ezek mellé pedig még járt egy meglehetősen okos és nagyon szerethető főszereplő, Lyra, akit a mai napig imádok. Minden adva volt a sikerhez számomra, mégis valamiért úgy emlékszek a filmre, hogy nem igazán vágtam magam hanyatt tőle. Akkoriban döntöttem el, hogy na, majd a könyv. 

Igazából nem is csalódtam. Amit legelőször észrevettem a könyv olvasása közben, hogy iszonytatosan jó hangulata van és abszolút magával ragadott. Lyra nagyon szuper kiscsaj, imádtam, mennyire okos volt és mennyire szeleburdi, szemtelen, teljes mértékben a tenyeréből evett az összes felnőtt, aki körül felnőtt. Nemes származású és mégis az utcagyerekekkel nőtt fel, egy pillanatig sem gondoltam róla, hogy el van kényeztetve (mert nem is volt; nyilván, ki tudja, hogy alakult volna a személyisége, ha tényleg olyan nevelést kap, mint egy úrihölgy). 

A könyvben nagy szerepet kap a tudomány vs. vallás kiapadhatatlan vitája, és mivel ez a téma mindig is érdekelt (egyébként tudománypárti vagyok, ateista lévén, de nagyon érdekes volt mindig is látni, hogy a két terület mennyire különböző nézetekkel viseltetik és hogy mennyire más dolgokkal magyaráznak egy-egy jelenséget), ezért különösen tetszett ez a vonal a történetben. Nagyon érdekelt, hogy mi is az a Por, és hogy mit csinál, miért olyan fontos? Párhuzamos univerzumok?! Miért van mindenkinek daimónja, egyáltalán mi is az pontosan? Az ember lelkének egy kivetülése, része? Mi van az Aurorán túl? Nagyon sodort magával a könyv, lehetetlen volt letenni. 

Sajnos sok kérdésemre vagy egyáltalán nem kaptam választ, vagy nem volt valami kielégítő, de nem zavar, mert vannak még részek, úgyhogy bőven van ideje az írónak minden kitálalni. A történet végén lévő csavar nem túlzottan lepett meg, hiába nem emlékeztem már a filmből kb. semmire, ez a része valahogy megmaradt – Lord Asrielt meg Mrs. Coultert egyébként gyűlöltem, és nagyon örültem, hogy Lyrának nem velük kellett felnőnie. Egyikükkel sem. Sok karaktert viszont imádtam, Lyra mellett még például a gyiptusokat, vagy Ioreket (nagy kedvenc!), Serafinát is. 

Úgyhogy nagyon várom már a következő részt, bár félek, messze lesz még, mire oda eljutok...

pontozás

            

A próféciákat senki sem értheti meg. Egészen addig nem, amíg valóra nem válnak. Olyan ez, mint a lópatkó. A kovács mutat az embernek egy darab vasat, amire az ember azt mondja: ebből aztán sosem lesz patkó. De miután a vasdarab megjárja a tüzet, és végigszenvedte a kalapácsok csapásait, az embernek el kell ismernie, hogy pompásan illik a lova patájához.

Fitz ​a királyának és a népének szentelte magát, s élete végéig szolgálta is őket. Igaz, hogy a misztikus Ösztön segítségével túlélte saját halálát, de ezalatt utolsó barátait is elveszítette, tán Éjszem, a hozzá kötődő farkas kivételével. De vajon kit szolgálhat egy uralkodóját vesztett királyi orgyilkos? Hogyan tekintsen a népre, amely megvetette őt halála óráján? Milyen céljai lehetnek valakinek egy második életben? Lovag fattya saját magának ad küldetést, s a trónbitorló Pompa ellen indul öngyilkos megbízatásra. De vajon hány élete lehet még egy orgyilkosnak? Befolyásolhatja-e egyetlen ember népek sorsát? Vagy egyszerűbbnek tűnő kérdések ragadják magukkal? Új barátokat szerez, vagy elveszti utolsó társát is? Mit tesz az emberrel, aki miatt kedvese elhagyta? Több-e puszta létezésnél az, ami a második születés után várja?

értékelés

Ha minket is valami ránk igaz jelző alapján neveznének el, hát hót ziher, hogy Türelem úrnő biztos nem lennék. Sok érzelmet kiváltott belőlem ez a könyv ugyanis, de türelmet, na, azt nem.

Ez a könyv számomra egy őrületes hullámvölgy volt. A legeleje nagyon tetszett, aztán egészen a könyv közepéig azt hittem, meghalok az unalomtól és a sok érdektelen, idegesítő picsogástól, majd végre ismerős arcok bukkantak fel és megint jó volt a könyv; aztán ismét lelaposodott, és ez így körforgásban ment végig (hiszen a Bolond is megmondta, nemde?) Az elején attól féltem, hogy a feltámadás utáni részt fogják elhúzni, Fitz újra emberré válásának hosszú, fájdalmas útját, de végül úgy történt, hogy az a rész nagyon tetszett, és a végén már azért fohászkodtam, bár inkább azt húzták volna el. Nem pedig azt a szenvedéses önkeresést és azon ügyetlenkedések sorát, amit Fitz levágott nekünk 100-200 oldalban. 

^ too real

Nem értem, miért kellett ezt a könyvet majdnem 700 oldalig húzni. A 700 oldalból legalább 400, ha nem több, szimplán Fitz nyafogásáról szól, aminek én azt hittem, már az előző kötetben mesterévé vált, de oh boy, nem tudtam, mi vár rám ebben. Ez a kötet végképp megutáltatta velem Fitzet, és most már nem látok benne semmi mást, csak egy gyáva, döntésképtelen, majdhogynem életképtelen karaktert, akit csak és kizárólag Éjszemmel való kapcsolata tesz érdekessé. Semmi más, nuku. Semmit az égvilágon nem tud felmutatni. Folyamatosan azt hangoztatja magáról, hogy de hát ő csak egy fattyúúúúú, aztán végig úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyermek. Miért is jelenik meg az 'orgyilkos' szó a címekben? Mert hogy nem Fitz miatt, az tuti. Nem sok embert ölt meg a sorozat alatt, és pont azokat nem sikerült megölnie, akiket kellett volna. Hát milyen orgyilkos az ilyen? (Erre legalább maga Fitz is rájött, hogy mennyire pocsék is ebben a műfajban.) A könyv első fele másról sem szól, csak hogy Fitz vándorol, igyekszik Vásárhelyre, hogy bemutasson Pompának, az út során többször elfogják, ő persze mindig kiszabadul és egy idő után az ilyen jelenetek piszkosul repetitívek kezdtek lenni. Már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy az írnok, akinek lejegyzéseit olvashatjuk a fejezetek elején, nem más, mint Fitz, szóval hótbiztos, hogy nem hal meg. Így pedig hol az izgalom? Sehol, és még csak szórakoztatni sem szórakoztatnak ezek a jelenetek, mert Fitz huszonvalahány éves létére olyan jellemileg, mint egy begyöpösödött grumpy öregapó, aki utálja az életét és csak panaszkodni meg nyávogni tud. 

Ami még szintén kicsapta nálam a biztosítékot, az az, hogy több karaktert is szerethetetlenné tett nekem az írónő ebben a kötetben, még a Bolondra is néha a szemöldökömet húzogattam, és esküszöm, a végére már talán Csillag lett a legkedvelhetőbb (Éjszemen kívül, persze. Éjszem szent és sérthetetlen.) Ja és persze a Bolondról sem tudtunk meg a végén semmit. Miért is kellett volna? A válaszok senkit nem érdekelnek, de több száz oldalon való vándorlás, na, az igen. Komolyan, mintha A gyűrűk ura filmet olvastam volna papírra vetve.

Nagyon tetszett, hogy az Elődök gyakorlatilag sárkányok (élek-halok a sárkányokért) és összességében a Mesterség-úton és az azután történt részek izgalmasak, érdekesek voltak, szépen is voltak megírva, mégis egész végig hiányérzetem maradt. Valahogy nem volt elég, úgy éreztem, hogy még mindig túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a könyv pedig rohamosan közeledett a vége felé, és féltem attól, hogy sok kérdésemre nem is kapok választ. A felélesztésüknek módja is szíven ütött; bántott, hogy az írónő csak így ripsz-ropsz feláldozná Igazságot a nagyobb jóért, amit meg is tett, majd néhány oldallal később Fitz és Éjszem vihogva, pár csepp vér segítségével egy egész kertnyi sárkányt felébresztettek csupán csak az Ösztön segítségével. Értem én, hogy ez csak és kizárólag az Ösztön használatával történhetett meg ilyen könnyen, mégis úgy éreztem, hogy gyakorlatilag feleslegessé tette az írónő ezáltal az Igazság és Hanna által hozott mérhetetlen áldozatokat. 

Na és végül a befejezés? Szánalmas, hogy azt a rengeteg titkot és rejtélyt, ami a legjobban izgatott (kik az Elődök? kik a Martalócok és miért szipolyoznak? hogyan szipolyoznak? mi a céljuk? Pompa miért olyan, amilyen? stb.) konkrétan 10 oldalban, nagyon röviden, kb. függelékként magyarázta el az írónő és kész, ennyi. Fitz nyavalygásai, repetitív elfogatásai és megmenekülései megérdemeltek 300 oldalt, de ezek a kérdések nem érdemeltek meg egy teljes fejezetet? Hát komolyan, én éreztem magam kínosan a végén. Igazság is többet érdemelt volna.

Nem feltétlen számítottam happy endre, viszont sokkal komorabb és kielégítetlen befejezést kaptam, mint amire vártam. Reménykedtem benne, hogy Fitz kezd magával valamit, hogy végre-valahára hasznossá tegye magát, erre elvonul remetelétbe úgy, hogy még talán harminc sincs. Örültem, hogy Éjszemmel maradt, de... ez így annyira nyomasztó. 

Fáj ezért a könyvért a szívem, mert szeretem ezt a sorozatot. De ennél a befejezésnél, annyival, de annyival többet érdemelt volna.

pontozás

      *

*a fél csillag csak a sárkányoknak szól

Rájöttem egy ősi bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe.

A Hat Hercegség trónörököse, Igazság herceg politikailag sikeres házasságot és ezzel együtt szövetséget kötött a Hegyvidéki Királysággal, megszilárdítva ezzel a Látnokok országlásának biztonságát. A kívülről erős családot azonban belviszály gyötri. Az uralkodó, Elmés király egészségi állapota bizonytalan, az utódlás kérdése megosztja az udvart. A Vörös Martalócok kalózai ismételt támadásokat intéznek a Hercegségek földjai ellen, azonban a király új hajói megpróbálják útjukat állni a támadóknak. Fitz, az uralkodó fiának törvénytelen gyermeke, – aki birtokában van a Mesterség és az Ösztön különleges képességének is – fölveszi a harcot a szipolyozottak, a Vörös Martalócok által élőhalottá tett szörnyetegek ellen. Társául fogadja Éjszemet, a fiatal farkast, ekivel mentális kapcsolatot teremt, különleges szellemi lehetőséget használva. Kosvárban találkozik gyermekkori szerelmével, Mollyval…

borító

Nem igazán nekem találták ki az ilyesféle fantasy borítókat, jobb szeretem a minimalista, de mégis ötletes és esztétikailag nagyon tetszetőseket, úgyhogy nem sok mondanivalóm van... Hiányzik róla Éjszem. :P 

értékelés

Először is kezdeném azzal, hogy egészen az első kötet végéig abban a tudatban voltam, hogy ez a könyv ott, ilyen hirtelen és váratlanul ér véget, aztán rájöttem, hogy a puhafedeles változatnál két kötetben adták ki, én meg így...

Na de hát mindegy is, még időben sikerült rájönnöm, még mielőtt belekezdtem volna a harmadik részbe, hál' isten. A második rész elolvasása sokat nyomott a latba, mert jóval eseménydúsabb volt a sztori második fele, mint az első, a történetvezetés még mindig eszeveszettül lassan folyó (nem is értem, hogy tetszhet nekem?!), de ennek ellenére képtelen voltam letenni a könyvet. De tényleg. 

Ugyanakkor túl elfogult lennék, ha azt állítanám, hogy nem voltak hibái a könyvnek. Ugyanis ahogy előrehaladtunk a sztoriban, egyre inkább megutáltam Fitzet. Az első könyvben sem nőtt túlzottan a szívemhez, de itt egyre ellenszenvesebbé vált, ahogy férfivé válva önző és nyafogó lett, egy férfi, aki elfelejtette a kötelességét és fittyet hányva a barátaira, mindig a saját feje után ment, többször is megsebezve azokat a barátságokat. És sokszor csupán egy "nőstény" miatt, ahogy Éjszem mondaná. A romantikus szál megmérgezte számomra az egész könyvet; nem tartottam odavalónak, a könyv rengeteg izgalmat tartogatott így is a sok hullámú, néha már nehezen követhető ármánykodások tengerével, erre elrontja az írónő egy ilyen végtelenül unalmas és felesleges románccal, aminek egyik tagját sem sikerült megkedvelnem. Molly piszkosul idegesített, pedig az első kötetben még nem igazán volt bajom vele (kedvelni sem kedveltem, de együttéreztem vele az undorító apja miatt), itt viszont többször is kiakasztott és néha legszívesebben a falat kapartam volna, annyira irritált. Pedig még azt se tudom mondani, hogy jogtalanul viselkedett; szerelmes volt Fitzbe, fogalma se volt, hogy milyen szálak kötik Fitzet a kastélyba, a királyhoz, ezért természetes, hogy nem bírta megérteni, miért nem lehet ő a legfontosabb prioritás. Megértettem a független, erős női szerep kényszeredett felvételét is, hiszen így akarta felvértezni magát az egész fiatalkorán átvezető szégyent és megalázkodást, amit apja miatt kellett elviselnie. Mégsem tudtam együttérezni vele. Nem tudott érdekelni a kapcsolata Fitz-el, ezért pedig minden egyes sort untam vagy utáltam (vagy mindkettő), amit kettejüknek szentelt az írónő.

Mint említettem, imádtam a rengeteg intrikát, amivel bombázott minket Hobb, ugyanakkor, főleg a könyv második felében, kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki mennyire idiótán viselkedik. Mintha senkinek nem lett volna józan paraszti esze! Pompa úgy szövögethette a hálóját kénye-kedvére, hogy literally senki nem rótta meg érte, senkinek nem jutott eszébe, hogy ami megy Kosvárban, azzal nem lehet életet menteni vagy világot váltani, mindenki ült a babérjain, arra várva, hogy valaki más cselekedjen, valaki más mentse meg őket, és az egyetlen embert, aki tényleg próbált segíteni, Igazságot, megrótták azért, amiért nem tett semmit – pusztán azért, mert nem érdekelte őket annyira, hogy észrevegyék, mik folynak a háttérben. Még ha nem is értették volna, mit művel Igazság a Mesterséggel, nem tudom, miért gondolta a nép végig azt, hogy Igazság semmit nem tesz, Pompa pedig majd a megmentőjükké válik. Hah. Vicc.

Pompa remek villain, olyannyira sikerült megutálnom a könyv végére, hogy minden egyes alkalommal, amikor a neve feltűnt a papíron, legszívesebben a falhoz vágtam volna a könyvet (persze ilyet nem csinálunk soha.). Akit nagyon megkedveltem, az a természetes jófej szereplőkön (Igazság, Burrick, Árny) kívül Türelem úrnő volt és Kettricken, mindketten bebizonyították, hogy zseniális női karakterek, mindketten egyéniségek a maguk erősségeivel és gyengeségeivel és őszintén megszerettem őket. Különösen Türelem lepett meg, az első kötet után ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nő majd. 

Éjszemmel kapcsolatban szerintem kissé kakukktojásnak számítok, ugyanis eleinte nem szerettem, hogy bekerült a sztoriba, nem akartam, hogy Fitz az Ösztönnel törődjön, hogy bármilyen köze is legyen hozzá, mert féltem, hogy totál taccsra vágja a sztorit, és hogy nagyobb szerepet kap ez a vonulat, mint a többi, de végül megenyhültem felé, és elfogadtam. 

A könyv vége után meglehetősen félek a harmadik résztől, nagyon remélem, hogy nem olyan lesz, mint amire számítok... de majd úgyis kiderül. 

pontozás

        

A változás lassan nyíló virág. A legtöbben nem láthatjuk kifejlett valójában. Nem magunknak ültetjük, hanem az eljövendő nemzedékeknek.

De megéri gondozni. El nem hinné az ember, hogy mennyire megéri.

Bosszú. Egyike azon dolgoknak, amiben Sigrud je Harkvaldsson nagyon-nagyon jó. Talán nincs is más, amihez ennyire ért. Úgyhogy amikor megtudja, hogy legrégebbi barátját és szövetségesét, a korábbi miniszterelnököt, Shara Komaydot meggyilkolták, csak egyetlen dolgot tehet. Semmilyen halandó erő nem akadályozhatja meg Shara gyilkosainak szenvedéssel teli, rettenetes végzetét. 

Küldetésének halálos pontossággal való teljesítése közben viszont Sigrud egyre inkább fél attól, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg. Rájön ugyanis, hogy Shara gyilkosságának megtorlásához egy titkos, évtizedek óta tartó háborúban kell részt vennie, és legyőznie egy fiatal, dühös istent, valamint fényt derítenie Bulikov, a csodák városának utolsó nagy rejtélyeire. Közben pedig – és talán ez a legijesztőbb – végre a saját elátkozott létezésének értelmére is választ kaphat. 

borító

A legkevésbé tetsző borító a három rész közül – a kedvencem az első köteté, a Lépcsők városáé volt. Ennek a színvilága nagyon nem az én stílusom, viszont pont annyira borongós és depresszív árnyalatú, mint amilyen a könyv maga. Annak is nagyon örülök, hogy mindhárom kötet követte az elsőben bemutatott mintát, ami, bár szerintem alap dolognak kéne lennie sorozatoknál, sajnos nem mindig sikerül.

értékelés

Micsoda utazás volt ez, és mennyire, mennyire sajnálom, hogy véget ért! Amilyen döcögősen indult a kalandom Bennett sorozatával, olyannyira a szívemhez nőtt a végére; nem hiába, hiszen mind az író, mind a sztori rengeteget fejlődött a részek alatt. (De összességében, azt hiszem, a második a kedvenc kötetem.)

Mint azt már megszokhattuk, a Csodák városában szintén egy újabb főszereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket, aki ezúttal nem más, mint kedvenc drejlingünk, Sigrud, akitől őszintén, az elején féltem kicsit, hogyan fog szuperálni, mint főszereplő. Sigrud egy mérhetetlen mennyiségű dühtől, bánattól és kíntól szenvedő, megkeseredett karakter, aki olyan sok mindent elvesztett, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Az előző könyvek során is kedveltem őt, de csak ebben a kötetben nőtt a szívemhez igazán. Mint ahogy az történt az első kötetnél Sharával, a másodiknál Mulaghesh-el... I see a pattern here.

Miután Shara Komajdot meggyilkolják, Sigrud elszánja magát, hogy élete utolsó céljaként megbosszulja legjobb barátját és hű társát, ám hamar kiderül, hogy a korábbi miniszterelnököt nem véletlenül gyilkolták meg és sokkal fontosabb és nagyobb dolgok forognak kockán, többek között Shara adoptált lányának, Tatyanának az élete. Sigrudot egy meglehetősen nyers és durva karakternek ismerhettük meg korábbról, és féltem, hogy ha az ő szemszögéből követjük az eseményeket, akkor ez a nyerseség a narratíva kárára fog menni. Ó, mekkorát tévedtem. Sigrudban rengeteg érzelem lapul, amik mind nagyon, nagyon nyomasztóak. Roppant érdekes volt bepillantani egy gyakorlatilag hidegvérű gyilkos gondolataiba és érzelmeibe és látni, honnan indult és hova jutott, a drejling ugyanis hatalmas karakterfejlődésen ment át a három kötet alatt.

Sok új szereplőt vonultat fel a sztori, és régebbiek is visszatérnek (szívem csücske, Mulaghesh is megjelenik, szívem minden sornál, amiben részt vett, repesett). Ugyanakkor tizenhárom év eltelt és mind a visszatérő szereplők, mind maga a világ hatalmas változáson ment át – a modernizáció a Kontinens minden szegletébe eljutott, ahol régen automobilokkal és lepukkant vonatokkal jártak, most már a levegőben, drótokon közlekedő vonatokat is igénybe lehet venni. Nemcsak Ghaladesh, hanem a Kontinens főbb városaiban is virágzik a modernizáció, ami Bulikovban, a régi világ mementójában különösen érdekes hatást keltett. A Kontinens szépen lassan elért oda, hogy megfeledkezzen végre az isteneiről és a háta mögött hagyja őket, utat engedve ennek az újféle, modern világnak.

A sztori végig nagyon pörgött, alig bírtam letenni a könyvet, annak ellenére, hogy sok "csavar" elég egyértelműen volt elhintve a sorok között, ezért sok mindent előre láttam. Ettől függetlenül Bennett pont elég izgalmat és titkot hagyott a végéig, hogy az utolsó oldalakig fenntartsa az érdeklődésemet, továbbá a világ még mindig elvarázsol, a rengeteg istenség és isteni dolog a saját logikájukkal és működésükkel. Rengeteg új kérdést generált ez a rész, elhomályosította azokat az információmorzsákat, amiket eddig kőbe vésett szabályoknak vettünk a világ működéséről. Igen, igen, régen Szajpúrt nyomta el az istenségek által a kadzs megjelenéséig megtörhetetlen védelemmel ellátott Kontinens, ám most, hogy az istenek halottak (vagyis hát, nagy részük, ugyebár), Szajpúr nem ugyanezt teszi a Kontinenssel? Egy civilizáció történelme nem csak adott történelmi mozzanatok újra- és újrakombinálása, egy végeérhetetlen hurok? Hiszen mi is ismerjük a mondást, a történelem ismétli önmagát. Meg lehet-e törni ezt a ciklust?

Sajnálattal veszem tudomásul, hogy közös utam a sorozattal véget ért. Bár az előző két könyv is megállta önmagában a helyét, és végül is, a Csodák városa is ilyen, azt kívánom, bárcsak lenne még több. Köszönöm Bennett ezt a fantasztikus élményt, amit a sorozat adott.

pontozás

Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek sem teljesen jó, sem teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben.

Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak?

Szép új világ?

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Te vajon túlélnéd?

borító

Megmondom őszintén, semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem a magyar borító. Nem igazán szeretem a fekete-vörös kombót, ezért itt se működött annyira nálam, mindenesetre az angol borító elég ötletes, de esztétikailag ez sem éppen "szemet gyönyörködtető". Persze a sztorihoz nem is igazán illene semmi csili-vili borítás...

értékelés

Ez a könyv nagyon régóta csücsült már a várólistámon, aztán múlt hónapban kiválasztották a TVK kihívás keretében elolvasásra, úgyhogy végre a kezembe került. Valamiért meglehetősen alacsony elvárásokkal indultam neki ennek a kötetnek – pedig nem mintha rosszakat hallottam volna róla, sőt! Valamiért nem gondoltam volna, hogy ez nekem be fog jönni. Hát, tévedtem.

A könyv nem teketóriázik sokáig, már rögtön az elején elég brutális. Ebben a borzalmas jövőben, egy pro-choice és pro-life polgárháború után törvénybe iktattak egy olyan dolgot, ami mindkét félnek úgymond győzelmet kívánt: az Élet Törvényét, miszerint a megfogant gyermeket semmilyen értelemben nem szabad bántani, egészen a megszületett gyerek 13 éves koráig, mikor is egészen 18 éves koráig a szülők utólagosan dönthetnek úgy, hogy nincs szükségük a gyerekükre, és kvázi "abortálhatják" őket abban a felfogásban, hogy technikailag nem halnak meg, a részük csupán más-más helyeken (khm, emberekben) élnek tovább. Hát ez már alapjáraton elég morbid egy sztorifelütés, és ennél csak rosszabb lett később.

A történet nagyon hamar magába szippantott. Három főszereplő szemén (+-1-2 melléknarrátor) keresztül követjük a történetet, és mind a három egyéniségre sikeredett. Connort nagyon hamar megkedveltem, különösen tetszett, hogy egy "rosszfiúval" van dolgunk, aki nem éppen a morál magasfokát képviseli, azonban szépen lassan persze kiderül, hogy nem rossz ember ő, csak az élet cseszett ki vele. Risa meglehetősen rideg narrátornak hatott, de ettől függetlenül őt is sikerült megkedvelnem elég hamar, egyedül Levvel voltak problémáim, akit nem igazán tudtam a szívembe zárni, még az utolsó fejezeteknél sem.

A világ baromira egyedi, nagyon tetszettek a saját törvényei (már amennyire ilyen borzalmas törvények tetszhetnek bárkinek is), a bontás, a tizedek létezése, a gólyázás, mind-mind nagyon érdekes és egyedi ötletek voltak. A regény rengeteg morális kérdést feszeget, melyekből egyik sem számít újdonságnak, az alapsztorihoz viszont nagyon illettek és az egész bontás mibenléte nagyon el tudja gondolkoztatni az embert, hogy vajon ha szétcincálják a testedet, és részeidet más-más emberek kapják meg, a tudatot továbbél-e? Létezik-e olyan, hogy lélek, ha igen, és képes-e létezni úgy, hogy porhüvelye darabokban hever szerte a világon? Néha nagyon a szívembe tudott marni a könyv, ahogy egyre több és több bontásra ítélt karaktert sorakoztatott fel, ugyanis fáj a gondolata egy olyan világnak, ahol a szülők kényükre-kedvükre halálra ítélik a saját gyereküket csak azért, mert nem tudják őket kezelni, vagy mert megunják. Egy olyan világ, ahol a saját gyermeked közel sem akkora érték, csoda, és öröm, mint a mi világunkban.

A cselekmény pörgős és nagyon izgalmas, elég sok csavart is dob nekünk az író, ezért nem igazán laposodik el. Az utóbbi időkben ez volt az a könyv, amit a leggyorsabban elolvastam, ami mindenképpen pozitívum a könyvre nézve.

Ez a könyv is egy sorozat természetesen, viszont magyarul még mindig nem jött ki folytatás (pedig ez a rész már három éve kint van), úgyhogy nem is hiszem, hogy jönne több és bár eléggé le lett zárva a sztori annyira, hogy ne kívánkozzak folytatás után, remélem, hogy a kezembe kerül a többi kötet is a közeljövőben. Már csak azért is, mert volt néhány szereplő, akik épp hogy megjelentek a könyvben, majd azzal az indulattal el is tűntek nem sokkal később, és reménykedek abban, hogy a további részekben feltűnnek újra.

pontozás