A próféciákat senki sem értheti meg. Egészen addig nem, amíg valóra nem válnak. Olyan ez, mint a lópatkó. A kovács mutat az embernek egy darab vasat, amire az ember azt mondja: ebből aztán sosem lesz patkó. De miután a vasdarab megjárja a tüzet, és végigszenvedte a kalapácsok csapásait, az embernek el kell ismernie, hogy pompásan illik a lova patájához.
Fitz a királyának és a népének szentelte magát, s élete végéig szolgálta is őket. Igaz, hogy a misztikus Ösztön segítségével túlélte saját halálát, de ezalatt utolsó barátait is elveszítette, tán Éjszem, a hozzá kötődő farkas kivételével. De vajon kit szolgálhat egy uralkodóját vesztett királyi orgyilkos? Hogyan tekintsen a népre, amely megvetette őt halála óráján? Milyen céljai lehetnek valakinek egy második életben? Lovag fattya saját magának ad küldetést, s a trónbitorló Pompa ellen indul öngyilkos megbízatásra. De vajon hány élete lehet még egy orgyilkosnak? Befolyásolhatja-e egyetlen ember népek sorsát? Vagy egyszerűbbnek tűnő kérdések ragadják magukkal? Új barátokat szerez, vagy elveszti utolsó társát is? Mit tesz az emberrel, aki miatt kedvese elhagyta? Több-e puszta létezésnél az, ami a második születés után várja?
értékelés
Ha minket is valami ránk igaz jelző alapján neveznének el, hát hót ziher, hogy Türelem úrnő biztos nem lennék. Sok érzelmet kiváltott belőlem ez a könyv ugyanis, de türelmet, na, azt nem.
Ez a könyv számomra egy őrületes hullámvölgy volt. A legeleje nagyon tetszett, aztán egészen a könyv közepéig azt hittem, meghalok az unalomtól és a sok érdektelen, idegesítő picsogástól, majd végre ismerős arcok bukkantak fel és megint jó volt a könyv; aztán ismét lelaposodott, és ez így körforgásban ment végig (hiszen a Bolond is megmondta, nemde?) Az elején attól féltem, hogy a feltámadás utáni részt fogják elhúzni, Fitz újra emberré válásának hosszú, fájdalmas útját, de végül úgy történt, hogy az a rész nagyon tetszett, és a végén már azért fohászkodtam, bár inkább azt húzták volna el. Nem pedig azt a szenvedéses önkeresést és azon ügyetlenkedések sorát, amit Fitz levágott nekünk 100-200 oldalban.
 |
| ^ too real |
Nem értem, miért kellett ezt a könyvet majdnem 700 oldalig húzni. A 700 oldalból legalább 400, ha nem több, szimplán Fitz nyafogásáról szól, aminek én azt hittem, már az előző kötetben mesterévé vált, de oh boy, nem tudtam, mi vár rám ebben. Ez a kötet végképp megutáltatta velem Fitzet, és most már nem látok benne semmi mást, csak egy gyáva, döntésképtelen, majdhogynem életképtelen karaktert, akit csak és kizárólag Éjszemmel való kapcsolata tesz érdekessé. Semmi más, nuku. Semmit az égvilágon nem tud felmutatni. Folyamatosan azt hangoztatja magáról, hogy de hát ő csak egy fattyúúúúú, aztán végig úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyermek. Miért is jelenik meg az 'orgyilkos' szó a címekben? Mert hogy nem Fitz miatt, az tuti. Nem sok embert ölt meg a sorozat alatt, és pont azokat nem sikerült megölnie, akiket kellett volna. Hát milyen orgyilkos az ilyen? (Erre legalább maga Fitz is rájött, hogy mennyire pocsék is ebben a műfajban.) A könyv első fele másról sem szól, csak hogy Fitz vándorol, igyekszik Vásárhelyre, hogy bemutasson Pompának, az út során többször elfogják, ő persze mindig kiszabadul és egy idő után az ilyen jelenetek piszkosul repetitívek kezdtek lenni. Már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy az írnok, akinek lejegyzéseit olvashatjuk a fejezetek elején, nem más, mint Fitz, szóval hótbiztos, hogy nem hal meg. Így pedig hol az izgalom? Sehol, és még csak szórakoztatni sem szórakoztatnak ezek a jelenetek, mert Fitz huszonvalahány éves létére olyan jellemileg, mint egy begyöpösödött grumpy öregapó, aki utálja az életét és csak panaszkodni meg nyávogni tud.
Ami még szintén kicsapta nálam a biztosítékot, az az, hogy több karaktert is szerethetetlenné tett nekem az írónő ebben a kötetben, még a Bolondra is néha a szemöldökömet húzogattam, és esküszöm, a végére már talán Csillag lett a legkedvelhetőbb (Éjszemen kívül, persze. Éjszem szent és sérthetetlen.) Ja és persze a Bolondról sem tudtunk meg a végén semmit. Miért is kellett volna? A válaszok senkit nem érdekelnek, de több száz oldalon való vándorlás, na, az igen. Komolyan, mintha A gyűrűk ura filmet olvastam volna papírra vetve.
Nagyon tetszett, hogy az Elődök gyakorlatilag sárkányok (élek-halok a sárkányokért) és összességében a Mesterség-úton és az azután történt részek izgalmasak, érdekesek voltak, szépen is voltak megírva, mégis egész végig hiányérzetem maradt. Valahogy nem volt elég, úgy éreztem, hogy még mindig túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a könyv pedig rohamosan közeledett a vége felé, és féltem attól, hogy sok kérdésemre nem is kapok választ. A felélesztésüknek módja is szíven ütött; bántott, hogy az írónő csak így ripsz-ropsz feláldozná Igazságot a nagyobb jóért, amit meg is tett, majd néhány oldallal később Fitz és Éjszem vihogva, pár csepp vér segítségével egy egész kertnyi sárkányt felébresztettek csupán csak az Ösztön segítségével. Értem én, hogy ez csak és kizárólag az Ösztön használatával történhetett meg ilyen könnyen, mégis úgy éreztem, hogy gyakorlatilag feleslegessé tette az írónő ezáltal az Igazság és Hanna által hozott mérhetetlen áldozatokat.
Na és végül a befejezés? Szánalmas, hogy azt a rengeteg titkot és rejtélyt, ami a legjobban izgatott (kik az Elődök? kik a Martalócok és miért szipolyoznak? hogyan szipolyoznak? mi a céljuk? Pompa miért olyan, amilyen? stb.) konkrétan 10 oldalban, nagyon röviden, kb. függelékként magyarázta el az írónő és kész, ennyi. Fitz nyavalygásai, repetitív elfogatásai és megmenekülései megérdemeltek 300 oldalt, de ezek a kérdések nem érdemeltek meg egy teljes fejezetet? Hát komolyan, én éreztem magam kínosan a végén. Igazság is többet érdemelt volna.
Nem feltétlen számítottam happy endre, viszont sokkal komorabb és kielégítetlen befejezést kaptam, mint amire vártam. Reménykedtem benne, hogy Fitz kezd magával valamit, hogy végre-valahára hasznossá tegye magát, erre elvonul remetelétbe úgy, hogy még talán harminc sincs. Örültem, hogy Éjszemmel maradt, de... ez így annyira nyomasztó.
Fáj ezért a könyvért a szívem, mert szeretem ezt a sorozatot. De ennél a befejezésnél, annyival, de annyival többet érdemelt volna.
pontozás
*
*a fél csillag csak a sárkányoknak szól
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése