Nem az a világ rendje, hogy az erős felfalja a gyengét, hanem az, hogy a gyenge megtéveszti, megmérgezi az erőset, és addig suttog a fülébe, amíg az el nem gyengül.

Tízgyűrűs Alabástrom – az őrült, a világ megnyomorítója, a megmentő – küldetéssel tér vissza: ki akarja képezni utódját, Essunt. Essunt, aki menedékre lelt, de a lányát nem találta meg. Alabástrom egy kéréssel áll elő: ha Essun megteszi, az örökre megpecsételi Rezdületlen sorsát. Eközben messze tőle Nassun, a lánya egyre erősebb lesz – és a döntései meg fogják törni a világot. Egyre sötétebbé válik a mindennek végét jelentő évszak, miközben a civilizáció fokozatosan belesüpped a hosszú, sötét éjszakába.

Az ötödik évszak a tavalyi év egyik legemlékezetesebb és -meglepőbb olvasmánya volt számomra. Fénysebességgel szippantott magába ennek a különleges könyvnek a világa és egyedisége, és ott, akkor kimondtam, hogy ennél egyedibb könyvet aligha olvastam eddig.

Épp ezért nagy szívfájdalommal mondom ki, hogy a második rész közel sem hozta azt az eksztázist, amit az első kötet.

Sajnálatos módon ezt a kötetet sem kímélte a második rész szindróma, pedig reménykedtem benne, hogy Jemisinnek sikerül elkerülnie, de csalódnom kellett. Az a baj Az obeliszkkapuval, hogy nem igazán történik benne semmi. Lassú, vontatott, mindemellett az írásmód sem segít a gördülékeny olvasásban; míg az előző részben indokolt volt az E/2. személy használata Essun részeinél, ebben a részben sok helyütt idegesített, és nem igazán értettem, hogy miért is kell ezt nekem ilyen stílusban olvasnom? Úgy éreztem, semmi értelme nem volt. pláne, hogy Nassun megjelenésével bejött az E/3. is, így csak sokszor összezavart.

És el is érkeztünk egy másik problémámhoz, az pedig Nassun. Ugyanis nem sikerült megszeretnem őt. Az elején még úgy-ahogy szimpatikus volt, kíváncsi voltam, hogy merre halad majd a karaktere és hogy mennyi ideig fogja kibírni az apja mellett. Aztán valami hiperszuperül OP orogén vált belőle 10 évesen, én meg így... mi? Az ő részei egyébként jóval érdekesebbek voltak, mint Essuné, kivétel a Schaffához kapcsolódó dolgokat, mert az őrzőt abszolút nem tudtam megkedvelni. Igen, érdekel, hogy hova fog eljutni, de lélekben egyáltalán nem vagyok ott vele, és ez zavar.

A könyv első fele végtelenül unalmas. Amikor végre kapunk válaszokat, akkor is zavaró halomként kapjuk meg őket, ráadásul nehezen érthetően tálalva. Nyilvánvalóan az sem segített ki, hogy nagyon sokat felejtettem az első rész óta (már bánom, hogy nem olvastam előtte újra), de sokszor azt éreztem, hogy az író túlbecsül engem és okosabbnak gondol, mint vagyok, ez pedig sokszor bosszantott, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg én vagyok a hülye, és nem értem, hogy itt most miről van szó, vagy csak az író nem adott elég támpontot.

Továbbá, van valami, ami elég nagy csalódást okozott, ez pedig annak a bizonyos valaminek a bevezetése, amit spoiler nélkül nem tudok megnevezni, de az ezüstös dologról beszélek. Valahogy annyira nem idevalónak érzem,  nem ebbe a történetbe, nem ebbe a világba... pláne ilyen béna névvel. Amikor elkezdték sejtetni ezt a dolgot, akkor nagyon vártam, hogy valami olyat tárjon elém az írónő, amit üt, erre egy ilyen tök unalmas elemet kapunk. Meh.

Mindenesetre Rezdületlen világa még mindig lebilincselő, és természetesen nagyon érdekel a harmadik kötet, annak ellenére is, hogy ez nem igazán talált be. (No meg a trilógiák harmadik részei azért jók szoktak lenni egy gyenge középső után.) Kicsit félek a könyv végén elhintett várható cselekménytől, és remélem, hogy többet fogunk kapni Hoából, Tonkee-ból és Alabástromból, mert ők azok, akiket kedvencnek titulálhatok ebben a könyvben. 

értékelés

      

Sziasztok! Most egy kissé rendhagyó bejegyzést hoznék nektek, ugyanis az eddig megszokottakkal ellentétben nem könyves téma, de a blog kezdetén megemlítettem, hogy másféle írásokat is fogok hozni, az egyik ilyen pedig az utazás volt. Július 15.-től 19.-ig majdnem 4 teljes napot a csodálatos osztrák Mayrhofenben tölthettem a család barátainál, és annyi szép helyen jártunk, hogy nem tudom magamban tartani őket. Ezért egy rövidebb beszámoló érkezik kalandozásaimról az osztrák Alpokban. :)

Nem most járok először itt; már 2015-ben volt szerencsénk eljönni ide, szintén barátokhoz, akkor egy vagy két nappal hosszabb időre, és akkor is felejthetetlen élmény volt. Amit tudni kell rólam, hogy a könyvek mellett az utazás a másik életem értelme, legnagyobb álmom az, hogy a világ minél több pontjára eljuthassak és szebbnél szebb helyeket láthassak és tapasztalhassak meg. Épp ezért nem meglepő, hogy roppant mód élveztem ezt a kiruccanást, ugyanis az Alpok egyszerűen gyönyörű, aki szereti a magas helyeket és a hegységeket, az mindenképpen imádni fogja Mayrhofent. Én mindig is rajongtam a magasságért, bakancslistáimon szerepelnek a bungee jumping, a paragliding, meg körülbelül mindenféle magassággal kapcsolatos dolog; emellett pedig a vizeket is nagyon szeretem, a tengernél megnyugtatóbb dolgot nehezen tudok elképzelni, de persze egy tó is nagyon kellemes érzéseket tud bennem ébreszteni. 

Vasárnap érkeztünk meg egy fárasztó majdnem 9 órás kocsiút után, ám még az úton is voltak említésre méltó dolgok. A GPS egy nagyon szép kerülőúton hozott minket, igazi szerpentineken és hegyi utakon keresztül az autópálya helyett, épp ezért sikerült is rávezetnünk egy fizetős, privát (:D) útra, aminek anyukám nem annyira örült, miután letértünk róla – 9 euró ellenében... Viszont szerintem abszolút megérte azt az egyszer befektetést, ugyanis elhaladtunk egy nagyon szép vízesés mellett, amiről sajnos nem sikerült annyira jó képet készítenem, mert túl későn álltunk meg fotózni, amikor már messzebb voltunk tőle, de ettől függetlenül lenyűgöző látvány volt még messzebbről is.

Gerlos AlpenStraße

Mayrhofenbe érve az első dolgunk az volt, hogy elmentünk vacsorázni egy steakhouse-ba, ahol (legnagyobb örömömre /s) épp a foci VB döntőjét vetítették, szóval olyan hangzavar volt, hogy azt hittem, menten elájulok... Ráadásul 5 körül mentünk enni, és kiderült, hogy 7-től van csak konyha (???), ezért mondtam anyának, hogy én ezt itt biztos nem fogom végigülni, menjünk el sétálni. Szerencsére sikerült elütnünk az időt, megkerestük azt a fagyizót, ahol 3 éve is ettünk és ahol csak  magyarok dolgoznak (:D meglepődnétek, mennyi magyar él ott!) és ahol persze a fagyi is isteni finom. A város maga egyébként nem sokat változott 3 év alatt, még mindig ugyanolyan szép és ugyanolyan turistaparadicsomnak számít, még nyáron is, amikor effektíve a síszezon nem dívik.

Hétfőn természetesen túrával kezdtük a napot. A városból elindulva felsétáltunk a Wiesenhofhoz, ami 1056 méter magasan van és megpihentünk a csúcson lévő kis Hüttében. Körülbelül 1 és háromnegyed óra volt az út odafele, és nagyon meglepődtem magamon, mert bár végig hegynek felfelé mentünk, egész jól bírtam az iramot! Nem vagyok valami formában, épp ezért kellemesen csalódtam a képességeimben :D, na meg apura is büszke voltam, amiért sikerült neki is felvonszolnia magát a csúcsra. Odafent én kipróbáltam a tiroli Gröstl-t, ami ilyen főtt burgonyás étel volt szalonnával keverve, egy tükörtojással díszítve a tetején. Nagyon finom volt, bár jó nagy adagot hoztak és kissé zsíros is volt számomra (egy jó ideje nem nagyon eszek zsíros ételeket), de tényleg ízlett, úgyhogy abszolút nem bántam meg! 

Gröstl (+ nagyon-nagyon finom sali és az elengedhetetlen Zillertal Radler sör)

Amit viszont igen, hogy nem kértem a palacsintatésztás levesből, pedig 3 éve is ettem, és akkor is nagyon finom volt, akkor pedig annyira megkívántam a levest, hogy jól esett volna. :( De végül is, akkor még kevesebbet bírtam volna megenni a Gröstl-ből.

1056 méter magasan :D

Gyönyörű volt odafentről a kilátás! Nagyon be voltam bizseregve, hogy leguruljak a hegyoldalon, de nem engedték. :( Persze nincsenek öngyilkos hajlamaim, csak annyira fun lett volna, nyilván, ha nem halnék instant bele (mert szinte tuti, hogy legurultam volna a mélybe, úgy meg már annyira mégse fun. :D)

Kilátás a Wiesenhofról

Másnap reggel csodaszép kilátásra ébredtünk, ugyanis az esőfelhők ködbe burkolták a hegycsúcsokat és ebben a látványban a szállásunk erkélyéről is gyönyörködhettünk. Aznap újabb túra várt ránk, bár most nem gyalogos, hanem autós, mert messzire és magasra mentünk.

 

A napi túránk egy gáthoz vitt minket több mint 1700 méter magasra. Nagyon vártam, mert még sose láttam nagyobb gátakat, ez pedig hallomásból elég nagynak tűnt. :D A barátaink pedig többször is ecsetelték, hogy mennyire gyönyörű, úgyhogy nem kicsit voltam bezsongva. Végül egy nagyon meredek kocsiút után megérkeztünk és a barátaink abszolút nem túloztak. Az elém táruló látvány elképzelhetetlenül gyönyörű volt! 

  

Ekkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire jól is érzem magam itt. Annyira felemelő érzés volt elszakadni egy kicsit Budapest betontengerétől (bár nem ott lakok, de oda járok dolgozni, szóval sok időt töltök el ott, túl sokat) és odaadni magadat a természetnek. Ez a fajta látvány tényleg meggyógyít, bármi gondod is legyen, arra a néhány órára biztosan elűzi az összes toxikus gondolatot a fejedből, hiszen ritkán lát az ember ilyen csodát. Imádtam beleszippantani a levegőbe és érezni a hűvös, nyirkos illatát a tónak és legszívesebben soha nem akartam volna elhagyni ezt a helyet.

Ennél a gátnál egyébként tök jó dolgokat lehet csinálni a gyönyörködés mellett is, többek között meg lehet mászni a gát falát!!!, apseilingelni (erre nem igazán jöttem rá micsoda, de valami olyasmi, hogy leengednek pár kötelén a mélybe és ott... himbálózhatsz, mint a hülye? :D), meg flying foxolni, amit én nagyon ki akartam próbálni, de azt hittem, a tó felett lehet csinálni, és nem, hanem a gát másik oldalán. :( Így már nem ért meg nekem 45 eurót, pedig nagyon be voltam sózva miatta a bejáratnál kapott prospektus után.

Maga a gát

A gáton végig akartunk sétálni egyébként, de pont akkor olyan nagy szél kerekedett esőzéssel, hogy konkrétan majdhogynem lerepített minket a gátról, úgyhogy inkább visszafordultunk, még mielőtt nagyobb gond lett volna(, bár a repülést biztos élveztem volna, egészen addig, amíg a halálomba nem zuhanok :D). Szusszanásként beültünk az ottani kis kávézóba és ittunk egy finom forró csokit, majd felkerekedtünk egy kisebb túraútvonalra, ami felvezetett egy gyönyörű vízeséshez a gáttól nem messze. 

 

Nagyon nem akartam hazamenni... de sajnos muszáj volt. Sokáig fogom még siratni ezt a helyet. 

Az utolsó teljes napunkon ismét túrázásra adtuk a fejünket, felmentünk kocsival a Brandbergre, ahol ismét csodálatos kilátásban lehetett részünk. Eleinte rossz úton indultunk el :D, ezért elértünk egy olyan részre, ahol egy autó is alig fért el már, hál' isten még időben észrevették a többiek, hogy ácsi, nem ezen az úton kellett volna jönnünk, hanem azon ott lent *és közben vadul mutogat egy folyóval arrébb és pár száz méterrel lejjebb*. Még időben visszafordultunk és végül csak sikerült elérnünk oda, ahova kellett. Volt itt egy Hütte, a Steinkogel, aminek verandáján egy nagyon aranyos golden retrieverre akadtunk, akit meg is simogattunk nagy örömünkben.

Kutyuuus!

 

Majd egy kicsit lesétáltunk, hogy beléphessünk egy erdősebb részre, apám rögtön szívgörcsöt is kapott :D, mert elég meredeken mentünk le, bár nem sokat, de visszafelé neki ez is megterhelő már, de barátaink megnyugtatták, hogy nem megyünk messzire, csak egy kicsit be az erdőbe. Ez körülbelül egy 15, nagyon maximum 20 perces út volt, úgyhogy nem meglepő módon anyum kielégítetlen maradt, a nagy túrázó, ezért eldöntötte, hogy ő bizony innen, 1200 méterről lesétál a városba, vissza nem megy kocsival. Apám rögtön megszólalt, hogy nem normális :D:D:D, én pedig erősen vacilálni kezdtem, hogy menjek-e vele? Ne menjek? A többiek vissza terveztek menni a Hüttébe enni egy wiener schnitzelt, amit én is nagyon megkívántam, ugyanakkor nem sok kedvem volt órákig ücsörögni ott, amikor túrázni is túrázhattam és persze tudtam magamról, hogy később nagyon megbánnám, ha nem mennék anyuval, majd öcsi megszólalt, hogy ő is megy, amivel meggyőzött, hogy nekem is mennem kell, mire már hugi is csatlakozott... mire aztán öcsém megszólalt, hogy hát akkor ő nem megy, ha mi megyünk anyával, akkor már nem lesz egyedül. :D:D Én viszont vagy mindkét tesómmal mentem, vagy egyikükkel sem, szóval végül 3 perces vita után eldöntöttünk, hogy anya után sietünk (aki azóta már rég elhúzott, btw), és jól ott hagytuk apát meg a barátainkat. De nagyon megérte, mert szuper túránk volt lefelé, elég meredek részeken jöttünk le, de kevesebb mint másfél óra alatt sikerült leérnünk és közben nagyon szép erdei helyeken járhattunk. 

És igazából ennyi volt a kalandosabb része a kirándulásunknak. Aznap este még elmentünk minigolfozni, amit annyira nem élveztem, mert egy az, hogy 8-an voltunk, kettő pedig hogy amúgy is sokan voltak a pályán, ezért nem keveset kellett várni, míg mindenki sorra került és úgy a 4. pálya után már nagyon unalmassá vált... ja, és 18 pálya volt. :-D Gondolhatjátok.

Este pedig még elmentünk egy jót pizzázni egy Mamma Mia nevű pizzériába, ahol kaptunk saját termet!!!! Amiről sajnos túl jó képeim nem sikerültek, de az egész olyan volt, mintha egy királyi étkezőben ülhettünk volna, irtó hangulatos volt az egész. Ja, és a pincér itt is magyar volt!

Nagyon fájó szívvel ültem be a kocsiba csütörtök délben, hogy elhagyjuk ezt a csodálatos várost. Ilyenkor mindig nagyon erősen feléled bennem a késztetés, hogy kiköltözzek Ausztriába, ha nem is ilyen szép helyre, de legalább valahova az országon belül, mert Bécsben is többször jártam, és hihetetlen, mekkora a különbség Ausztria és Mo. között. Ég és föld a kettő, pedig egymás mellett vannak és a jólét odaát egyértelműen látszik az embereken, nem úgy, mint itthon, ahol akármerre nézel, savanyú, begyöpösödött embereket látsz, akik már 30 évesen kiégtek az életben...

Remélem, mást is sikerült elvarázsolnom ezzel a hellyel, ha tehetitek, mindenképpen látogassatok el egyszer Tirolba! Nem kell Mayrhofenbe, biztos vagyok benne, hogy szinte bármelyik alpoki városban hasonló látvány fogad majd titeket. ;)

Igen, valóban, kihagytam egy hetet... múlt héten nem sok időm volt a bloggal foglalkozni, ami szabadidőm volt, azt is olvasással töltöttem inkább (:D), meg nem is igazán voltak jó ötleteim a témához (a jövő klasszikusai), olyanok meg pláne nem, amiket a többiek el ne mondtak volna már, úgyhogy úgy döntöttem végül, a legjobb, ha skippelek egy hetet. A mostani témához azonban bőven vannak könyveim, szóval többet nem lazsálunk, jöjjön 5 könyv, amik a várólistámon voltak, de már többé nem is igazán akarom őket elolvasni!

(Az eheti top 5 szerda bejegyzéskép háttereit én fotóztam, jelenleg éppen Ausztriában vagyok Mayrhofen csodálatos városkájában, és gondoltam megosztom veletek, milyen gyönyörű helyen lopom a napot mostanában. :-D)

Lakatos Levente: Barbibébi

Ezt a könyvet nagyon sokan imádták körülöttem, amikor fénykorát élte, és természetesen én is be akartam állni a sorba, nehogy lemaradjak már a jóról. Aztán végül sose jutottam el hozzá, most meg már hót ziher, hogy nem venném a kezembe, mert pontosan olyan könyvnek hangzik, amit ki nem állhatok: nyávogós, hisztis kiscsaj, ponyvaerotika, irtózatosan bugyinedvesítő pasik, és mindezt egy férfi tollából, aki ráadásul soha nem volt szimpatikus a közösségi tevékenységei alapján. Úgyhogy ment is a levesbe. 

Kresley Cole: Poison Princess – A méreghercegnő

Ennek a könyvnek nagyon izgalmasnak hangzik mind a címe, mind a fülszövege, és az angol borító is mesés (jó, oké, az új), emellett persze a magyar borító tipikus ásításra buzdító unalmas könyvmolyképzős YA regény szagú. Le se tagadhatná magáról a könyv, hogy valószínűleg idegesítő picsogós vagy végtelenül buta a főszereplő lány és hogy a srác valószínűleg valami gyenge bad boy trope valódi megtestesítője, és néhány értékelés elolvasása után ez a rossz érzés úgy-ahogy meg is lett erősítve, ezért inkább levettem a listámról. Manapság már nagyon intoleráns vagyok a gyenge YA-kkal, ezért nem merem megkockáztatni.

Sarah J. Maas: Üvegtrón

A jó öreg Üvegtrón sorozat... nem mondom, hogy soha nem fogom kezembe venni ezt a könyvet, de valószínűleg már évekkel ezelőtt el kellett volna olvasnom ahhoz, hogy teljes mértékben szeretni tudjam. Most már, a könyvet körüllengő sok botrány és rossz szájíz megtette a hatását és eléggé elvette a kedvem ettől a sorozattól, pedig annyian imádják! (Köztük pl. anyám is.) De félek, hogy nem tudnék elvonatkoztatni a negatív dolgoktól, amiket hallottam, és túlságosan is szemet ütnének, ezért még egy ideig halogatom, hátha később elfelejtem, miért is nem álltam neki mostanában...

Maggie Stiefvater: Shiver – Borzongás
Ezt a könyvet valamikor nagyon régen egyszer elkezdtem, de annyira lassú és vontatott volt az eleje, hogy körülbelül a negyedénél félbehagytam, mert nem tudtam vele haladni. De nagyon sokan szerették körülöttem, ezért megígértem, hogy egyszer adok majd még egy esélyt neki, csakhogy ez sose érkezett el, most meg már eléggé kétlem, hogy tetszene. Pedig régen még emiatt a könyv miatt regiztem egy vérfarkasos szerepjátékos oldalra is. : D Régi szép idők....

Leiner Laura: Akkor szakítsunk
Igazából nem csak ez, hanem LL összes könyve ide jöhetne, ami nem a SzJG, ugyanis egészen kétlem, hogy az utolsó SzJG köteten kívül lesz más LL könyv, amit el fogok olvasni. Régen nagy kedvencem volt az említett sorozat, jószerivel imádtam (bár az első két köteten) még nagyon szenvedősen rágtam át magam), ám volt egy nagyobb szünetem a 6. és a 7. könyv között, ami idő alatt kissé változott az ízlésem, és sajnos rájöttem, hogy közel sem élvezem ezt már annyira, mint anno. Már túl gyerekesek nekem ezek a könyvek, és Leiner Laura stílusát ismerve valószínűleg a többi könyvével is hasonló problémáim lennének, ezért inkább megkímélem magam az ilyesféle szenvedéstől.

Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

Sose volt túl magas helyen a várólistámon a Tövisek hercege, mindazonáltal ez egy tipikusan olyan könyv, amelyet megelőz a hírneve, így természetesen én sem akartam kimaradni a buliból, és egyszer mindenképp el akartam érni hozzá, annak ellenére is, hogy a röptében olvasott kritikák alapján olyan könyvnek ígérkezett, ami baromira nem tetszene nekem. (nők elleni erőszak, nulla normális női karakter, satöbbi, satöbbi)

És bár a tippem, hogy a könyv nem lesz éppen a szívem csücske, betalált, meglepő módon nem egészen azon okból, amelyből eleinte sejtettem...

ami tetszett...

• Jorg karaktere. Nem, nem szimpatizáltam vele, de tetszett, hogy egy antihőssé avanzsált villain szemszögéből olvashattam egy könyvet (ritkán van ilyen).
• Jorg beszólásai néha viccesek voltak.
• Tetszett a mágia megjelenése, meg a nekromanták.
• Annak is örültem, hogy az írónak sikerült valahogy minimális megértést kicsikarnia belőlem Jorg tetteit illetően a flashback fejezetekkel. 

ami nem tetszett...

• Egyértelműen hiányoztak nekem a jó női karakterek. (És nem azért, mert nem voltak. Hanem mert a férfi karakterek se voltak elég erősek számomra.)
• Alapjáraton baromira tetszett volna az az alapfelütés, hogy ez egy olyan feudális világban játszódik, ami a mi korszakunk után alakult ki egy jó nagy világégés eredményeképp. Azonban, egészen körülbelül a könyv végéig teljesen feleslegesnek éreztem ezt a körítést (és még akkor se túl idevalónak). Mintha az író szimplán csak egy kicsit érdekesebbé akarta volna tenni az alap középkori fantasy klisét, de számomra ez a szándék keserves kudarcot vallott. Sokkal jobban kellett volna hangsúlyozni szerintem, vagy pedig teljesen elhagyni. 
• A karakterek unalmasak és egyhangúak voltak. 
• És ami a legnagyobb problémám volt a könyvvel... hogy baromira nem történt benne semmi. Már bőven túl voltam a felén, amikor még mindig azon agyaltam, hogy oké, hogy itt pattog a dühtől egy kis 14 éves buzgómócsing, de mégis mi a cselekmény? Csak a bosszúhadjárat? Mert akció, na az nem sok volt. Idióta tezsvírek idétlenkedése az dögivel. Oké, nem is volt hosszú egy könyv, de abszolút nem tudott megfogni a sztori, ha a többi könyv is csak arról szól, hogy Jorg vándorol a testvéreivel, fosztogatnak, nőket erőszakolnak, bűzlenek meg miegymás, akkor inkább nem kérek belőle. 

Elég egyértelmű, hogy nem vált kedvenccé a könyv, és az igazat megvallva nem is nagyon érdekel a folytatás. De mivel nem szeretek sorozatok félbehagyni, egyszer valószínűleg úgyis tovább olvasom majd... nincs nekem bajom a pszichopata főszereplőkkel, igazából Jorggal se volt, annak ellenére se, bizonyítottan egy rapist (a karaktere maga érdekes és újat hoz a tömérdek hős főszereplő ellenében), de valahogy ezt az agyatlan erőszakot minimális plottal nem igazán nekem találták ki.

értékelés

   

Megint egy nappal később érkezek...... de sikerült elég csúnyán lebetegednem, ezért nem sok energiám volt a blogra írni (pedig még egy júniusi wrap upot is kéne hozni, ejjj...). Már valamivel jobban vagyok, de még mindig nem az igazi, viszont többet nem szeretnék késni, ezért ma már mindenképpen meg akartam írni az eheti top 5 posztot, aminek témája a 2018-as év eddigi legjobb olvasmányai. Ahogy nézegettem az olvasmánylistámat, azt kellett észrevettem, hogy nem nagyon olvastam olyan igazi, kirobbanóan jó könyveket idén... az a két könyv, amik tényleg hatalmas benyomást mértek rám idén, az a majd alább is említett Pierce Brown és Robert Bennett Jackson könyvek. Olvastam jó könyveket, nem arról van szó, csak valahogy a nagy része nem igazán ragadt meg, amíg olvastam, addig nagyon tetszettek, de utána 2-3 nappal már el is feledkeztem róluk, ami nagyon szomorúvá tesz. Néha azt érzem, hogy kezdek kissé "felnőni" ilyen tekintetben, és már nem tudok úgy rajongani egy könyv után se, mint régen, de nagyon remélem, hogy ez nem így van, csupán nem sikerült még annyira jól belenyúlnom már egy ideje. :( 

Pierce Brown: Arany háború

Aki ismer, tudja, hogy én élek-halok ezért a trilógiáért és az első részt még régebben olvastam, és így utólag fel nem tudom fogni, hogy bírtam én ennyit várni a többi résszel... pláne, hogy a második, az Arany háború hivatalosan is a kedvenc részem lett a trilógiából, annyira letehetetlen és izgalmas volt ez a könyv, na meg persze végtelenül kegyetlen. Nem sokon múlt, hogy néha ne vágjam a falhoz, na de persze csakis pozitív értelemben. :P A vicc az egészben az, hogy ez a könyv amúgy abszolút semmi újat nem mutat fel, mégis annyira jó, de lehet hogy pont azért is, mert maga a könyv se akarja megváltani a világot, teljesen tisztában van azzal, hogy hol a helye és mit akar elérni: maximális szórakozást akar nyújtani az olvasójának. Azt pedig maximálisan tudja is hozni. ( molyos értékelés )

Robert Jackson Bennett: Csodák városa

Ez a trilógia is egy nagy kedvencem és már alig vártam a befejező kötet megjelenését (ahhoz képest elég sokáig tartott, míg eljutottam hozzá, na de na...) és nem is csalódtam. Bár a kedvenc részem még mindig a Pengék városa, főleg Mulaghesh miatt, ebben a kötetben Sigrud hatalmas meglepetéseket tartogatott szerintem nem csak nekem, hanem minden olvasónak. Nagyon megszerettem itt, pedig korábban csak szimpatikus karakter volt, itt azonban igazán a szívemhez nőtt. A történettel is maximálisan meg voltam elégedve, Bennett nagyon kreatívan alakította a világot, imádtam ennek a trilógiának a világfelépítését, és még mindig annyi, de annyi potenciál van benne, hogy egy ici-picit reménykedek abban, Bennett bácsi fog még nekünk az Isteni városok univerzumához írni dolgokat. ( értékelés )

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók

Ez a könyv elég véletlenül került rá a várólistámra, és nem is indultam neki nagy elvárásokkal, és mégis mekkorát ütött! A Riyria-sorozat minden eddigi általam olvasott kötete roppant szórakoztató, kalandos fantasy könyvek, amik felettébb könnyen siklanak, nagyon olvasmányosak és a humor is zseniális. Nem egy bonyolult cselekménnyel megáldott könyv, viszont annál szerethetőbb és színesebb szereplőgárdájával hamar a szívembe lopta magát, és annyira megörültem, amikor megláttam, mennyi része van a sorozatnak! :D Már csak el kéne olvasni őket... ( molyos értékelés )

Robin Hobb: A király orgyilkosa

Hehh, ismét egy trilógia második kötete, úgy tűnik idén belenyúltam a jóféle második részekbe. :D Pedig mind tudjuk a középső kötetek átkát, miszerint kénytelenek unalmas és vontatott átvezetőknek lenniük, hogy aztán a harmadik rész még nagyobbat szólhasson. Itt azonban számomra nem ez történt, nekem A király orgyilkosa jobban tetszett, mint az első rész, mert kevésbé volt vontatott és már nem kellett akkora hangsúlyt fektetni Fitznek és az ő gyerekkorának a bemutatására sem, hiszen itt már felnőtt férfiként (bár meglepően ritkán viselkedett úgy) szerepel. Ez a kötet sem volt tökéletes, a szerelmi szál iszonyatosan idegesített és bosszantóan nagy részét ölelte fel a ráadásul nem is rövid könyvnek, de ennek a sorozatnak a világát is nagyon megszerettem a harmadik könyv végére és sok szereplője eléggé a szívemhez nőtt ahhoz, hogy gyakran eszembe jusson a sztori és melegséggel gondoljak vissza rá. ( értékelés )

Rick Riordan: A villámtolvaj

Szintén egy véletlen a kezembe került könyv... valamiért engem a Percy Jackson sorozat soha nem érdekelt, fogalmam sincs miért, de miután elolvastam ezt, hát mit ne mondjak, elég erősen vertem a fejem a falba, hogy hogy lehettem én ennyire hülye, hogy ne érdekeljen. Ugyanis ezt a könyvet nagyon élveztem, nem csak a földön fetrengve röhögtem néhány jelenet miatt, de még az alapkoncepció is egy szívemnek kedves témára épül, mégpedig a görög mitológiára! Hát hogy a fenébe siklott el a figyelmem e felett a sorozat felett korábban?! Lehet, hogy az ifjúsági címke volt a hunyó, valamiért azt gondoltam, hogy jóval "gyerekesebb" a könyv, mint amilyen valójában, és ezért vetettem el körülbelül rögtön, akármikor szóba került, de bizton állítom, hogy tanultam ebből a hibámból, és ilyesféle csúnya előítéletességet soha többet nem követek el még egyszer. ( molyos értékelés ) 

Ha még nem tűnt volna fel, a létezés nagy része igazából illúzió. Viszont ha minden illúzió, akkor semmi sem az.
Akkor mi valódi? Egyáltalán, mi a valóság?

1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

értékelés

SPOILERMENTES!

Soha nem olvastam még horrort. Egyszer belekezdtem Lindvqist Hívj be! könyvébe, de egy az, hogy még nagyon zsenge koromban voltam, másik pedig, hogy nem igazán volt nekem való, már az első pár oldalon undorodtam tőle. Mindazonáltal nem gondolom, hogy maga a műfaj állna távol tőlem, csupán rosszba nyúltam bele elsőnek. Ezért is, meg mert mostanában mindenhol ezt a könyvet látom (plusz belefért néhány kihívásomba is, de ssh), na meg a fülszöveg is nagyon csábító volt, úgy döntöttem, miért ne próbálkoznék meg újra?

Az alapköret nagyon tetszett; imádom a sci-fit, fantasyt is, az elején pedig még eléggé hajazott valahol a kettő keverékére. Gábor ellenszenves főszereplőként kezdett (az is maradt, egyébként), de ez nem zavart, mert nagyon hamar magába szippantott a könyv borongós, rejtélyes hangulata. Mik ezek a lények, amik véletlenszerűen jelentek meg az Eseményterületen és miért vannak itt? Miért gyógyítja a tejük a rákot? Gonoszak, jók, semlegesek? Mi a céljuk?

Az elején azt hittem, hogy ijesztő, hátborzongató lények lesznek, aztán kiderült róluk, hogy cukkermókusok, én legalábbis nagyon nehezen tudtam csak őket komolyan venni, de ez ettől függetlenül még nem csökkentette az olvasási élményemet. Nagyon tetszettek, és égetett a vágy, hogy megtudjam, mi a helyzet velük, rengeteg kérdésem volt. A történet Magyarországon játszódott, azonban az író által kreált hangulat miatt nehezen tudtam nem úgy elképzelni a helyet és az erdőket is, mint Amerika fenyveseit, és erre a sok külföldi jelenléte sem segített rá. Nagyon tetszettek a fejezet előtt bevágott pillanatképek az elmúlt évekből, újságcikkek, tanulmányok, interjúk, miegymások, ami lefestette azt a világot és a közvéleményt, ami kialakult a lények megjelenése után. Jó ötletnek tartottam, és csak alapozgatták tovább a jó kis misztikus hangulatot.

A fokozatos feszültségkeltés nagyon működött nálam, ahogy egyre furcsább dolgok történtek, és bár volt néhány tényleg nagyon furcsa, vígan és tudatlanul faltam a sorokat, nem voltam felkészülve arra a vonalra, amelyre az író hagyta (szándékosságtól vezérelve) kisiklani a történet fonalát. Az történt ugyanis, hogy körülbelül az első rész 90%-áig nagyon élveztem a sztorit, nagyon izgultam, hogy mi fog kiderülni, még mindig a lényekről akartam többet megtudni, vártam a csavart; ami meg is jött, viszont a maradék 10%-ban olyan fordulatot vett a sztori, ami, bár sejtetve volt korábban is, eléggé pofán vágott és erős ellenérzést keltett bennem.

A sztori ugyanis átment egy filozofikus, szürreális világvége-elmesélésbe, és a bölény megjelenésével sikeresen elvesztettem az érdeklődésem legalább háromnegyedét. A szürrealizmus nagyon nem nekem való téma, pláne nem, ha az univerzum mibenlétét és hasonló témákat feszeget, a második részben történt események pedig csak hab volt a tortán. Egy katyvasz volt az egész, kaptunk magyarázatot a lényekre, de elég homályosan, és az egész túlságosan is filozofikus, spirituális maszlaggá változott az én szememben ahhoz, hogy élvezni tudjam. Nem bírtam komolyan venni, és nagyon bosszant, mert egészen a kártyapartiig, egészen a bölény megjelenéséig ha nem is imádtam, de szerettem a könyvet, teljesen körülvett a világa, lubickoltam benne. De aztán kilökött magából és olyan vastag falat vont maga köré, amin nem tudtam és nem is akartam többet áthatolni. 

Nem bántam, hogy elolvastam, de nagy, nagy kár érte.

pontozás