"He was going to kill them. He was going to protect her."

Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye. Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel. Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…

Nagyon régen olvastam a Cindert (azaz nagyon régen, tényleg, még 2012-ben, amikor is egyébként ezt írtam a könyvről írt értékelésemben, idézem: "Na mindegy, az biztos, hogy baromi érdekes lesz az is, és már tűkön ülök. De tényleg. Ha lehet, siess 2013, nem akarom fájó hátsóval olvasni a Scarletet." Aham. 2018 van. Hat év telt el. Szép volt, múltbéli sunny! *tapsvihar*)

Mindenesetre meglepett, hogy akkor csak 4*-ra értékeltem a könyvet, pedig emlékeim szerint (és az értékelés alapján is) nagyon tetszett, but oh well. Már jóval korábban sort kellett volna kerítenem a Scarletre, mert ez... ez a könyv...

Komolytalan, fangirlingre hajazó ízekkel megspékelt értékelés következik.

• én magam is alig hittem el, de ennek a könyvnek csupán 15 oldalra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megvegyen magának. 15 oldalra. a több mint 400-ból. gyerekek, kincsre leltem.
• már az elején megszerettem Scarletet. paprikás, pimasz, nagyon badass. Cindert is szerettem, de Scarletről az első benyomásom fényévekkel jobb volt
• úristen, és Wolf. régen nagy kedvencem volt a Tündérkrónikák könyvsorozat, melyben szereplő Jericho Barronsra nagyon hasonlított Wolf első benyomásra, aztán persze kiderült, hogy feleannyira sem pszichopata, mint Barrons, de azért ígyis nagyon-nagyon bírtam. még azután is, hogy... ...



(c) tumblr

• ez a könyv letehetetlen, én mondom nektek. amellett, hogy csodálatosan van megírva (sziporkázó párbeszédet, imádtam az összeset, tényleg; remek hangulat- és feszültségkeltés ÉS -fenntartás!!!!; élő, szeretnivaló karakterek), folyamatosan pörögtek az események és egyszerűen utáltam, amikor nem olvashattam. nagyon rég nem váltott ki könyv belőlem ekkora ragaszkodást. annyira hiányzott.
• a Cinder után aggódtam, hogy milyen lesz minden könyvnél újabb hősnő szemszögéből figyelni az eseményeket (aztán persze kiderült, hogy több szemszög is lesz), de olyan zseniálisan fűzte össze a két tündérmesei hősnő átdolgozásának megtestesítőit Meyer, hogy minden kétségemet makulátlanul eloszlatta
• THORNE EGY ISTEN. na jó, nem olyan értelemben, de a karaktere egyszerűen fantasztikus, az összes dumáját imádtam, egytől-egyig, és magát a szereplőt is, annak ellenére, hogy nagyon nem olyan személyiség, mint akiért a való életben is rajonganék 
• erős!! női!!! karakterek!!!
• a románc kind of instalove, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. jobban örültem volna neki mondjuk, ha egy kicsit hagyták jobban kibontakozni, de imádom Wolfot, imádom Scarletet, összeillenek, innentől kezdve egy szavam se lehet
• ami számomra nagyon fontos és hatalmas kellemes meglepetés volt, az az, hogy abszolút nem volt gondom a sztori visszarázódásába (értelmes ez így egyáltalán?), annak ellenére, hogy már 6 év is eltelt, hogy a Cindert olvastam, úgy visszarántott magába a történet, mintha csak tegnap lett volna
• HOL A KÖVETKEZŐ RÉSZ?!?!
• (ehhez kapcsolódóan pedig muszáj megkérdeznem: igaz, hogy félbehagyták ezt a sorit magyarul???? mi a szent francért nem fordítják tovább pont ezt????????????)

Köszöntem a figyelmet.

        

(és még 10000000 korona)

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

Sose volt túl magas helyen a várólistámon a Tövisek hercege, mindazonáltal ez egy tipikusan olyan könyv, amelyet megelőz a hírneve, így természetesen én sem akartam kimaradni a buliból, és egyszer mindenképp el akartam érni hozzá, annak ellenére is, hogy a röptében olvasott kritikák alapján olyan könyvnek ígérkezett, ami baromira nem tetszene nekem. (nők elleni erőszak, nulla normális női karakter, satöbbi, satöbbi)

És bár a tippem, hogy a könyv nem lesz éppen a szívem csücske, betalált, meglepő módon nem egészen azon okból, amelyből eleinte sejtettem...

ami tetszett...

• Jorg karaktere. Nem, nem szimpatizáltam vele, de tetszett, hogy egy antihőssé avanzsált villain szemszögéből olvashattam egy könyvet (ritkán van ilyen).
• Jorg beszólásai néha viccesek voltak.
• Tetszett a mágia megjelenése, meg a nekromanták.
• Annak is örültem, hogy az írónak sikerült valahogy minimális megértést kicsikarnia belőlem Jorg tetteit illetően a flashback fejezetekkel. 

ami nem tetszett...

• Egyértelműen hiányoztak nekem a jó női karakterek. (És nem azért, mert nem voltak. Hanem mert a férfi karakterek se voltak elég erősek számomra.)
• Alapjáraton baromira tetszett volna az az alapfelütés, hogy ez egy olyan feudális világban játszódik, ami a mi korszakunk után alakult ki egy jó nagy világégés eredményeképp. Azonban, egészen körülbelül a könyv végéig teljesen feleslegesnek éreztem ezt a körítést (és még akkor se túl idevalónak). Mintha az író szimplán csak egy kicsit érdekesebbé akarta volna tenni az alap középkori fantasy klisét, de számomra ez a szándék keserves kudarcot vallott. Sokkal jobban kellett volna hangsúlyozni szerintem, vagy pedig teljesen elhagyni. 
• A karakterek unalmasak és egyhangúak voltak. 
• És ami a legnagyobb problémám volt a könyvvel... hogy baromira nem történt benne semmi. Már bőven túl voltam a felén, amikor még mindig azon agyaltam, hogy oké, hogy itt pattog a dühtől egy kis 14 éves buzgómócsing, de mégis mi a cselekmény? Csak a bosszúhadjárat? Mert akció, na az nem sok volt. Idióta tezsvírek idétlenkedése az dögivel. Oké, nem is volt hosszú egy könyv, de abszolút nem tudott megfogni a sztori, ha a többi könyv is csak arról szól, hogy Jorg vándorol a testvéreivel, fosztogatnak, nőket erőszakolnak, bűzlenek meg miegymás, akkor inkább nem kérek belőle. 

Elég egyértelmű, hogy nem vált kedvenccé a könyv, és az igazat megvallva nem is nagyon érdekel a folytatás. De mivel nem szeretek sorozatok félbehagyni, egyszer valószínűleg úgyis tovább olvasom majd... nincs nekem bajom a pszichopata főszereplőkkel, igazából Jorggal se volt, annak ellenére se, bizonyítottan egy rapist (a karaktere maga érdekes és újat hoz a tömérdek hős főszereplő ellenében), de valahogy ezt az agyatlan erőszakot minimális plottal nem igazán nekem találták ki.

értékelés