A próféciákat senki sem értheti meg. Egészen addig nem, amíg valóra nem válnak. Olyan ez, mint a lópatkó. A kovács mutat az embernek egy darab vasat, amire az ember azt mondja: ebből aztán sosem lesz patkó. De miután a vasdarab megjárja a tüzet, és végigszenvedte a kalapácsok csapásait, az embernek el kell ismernie, hogy pompásan illik a lova patájához.

Fitz ​a királyának és a népének szentelte magát, s élete végéig szolgálta is őket. Igaz, hogy a misztikus Ösztön segítségével túlélte saját halálát, de ezalatt utolsó barátait is elveszítette, tán Éjszem, a hozzá kötődő farkas kivételével. De vajon kit szolgálhat egy uralkodóját vesztett királyi orgyilkos? Hogyan tekintsen a népre, amely megvetette őt halála óráján? Milyen céljai lehetnek valakinek egy második életben? Lovag fattya saját magának ad küldetést, s a trónbitorló Pompa ellen indul öngyilkos megbízatásra. De vajon hány élete lehet még egy orgyilkosnak? Befolyásolhatja-e egyetlen ember népek sorsát? Vagy egyszerűbbnek tűnő kérdések ragadják magukkal? Új barátokat szerez, vagy elveszti utolsó társát is? Mit tesz az emberrel, aki miatt kedvese elhagyta? Több-e puszta létezésnél az, ami a második születés után várja?

értékelés

Ha minket is valami ránk igaz jelző alapján neveznének el, hát hót ziher, hogy Türelem úrnő biztos nem lennék. Sok érzelmet kiváltott belőlem ez a könyv ugyanis, de türelmet, na, azt nem.

Ez a könyv számomra egy őrületes hullámvölgy volt. A legeleje nagyon tetszett, aztán egészen a könyv közepéig azt hittem, meghalok az unalomtól és a sok érdektelen, idegesítő picsogástól, majd végre ismerős arcok bukkantak fel és megint jó volt a könyv; aztán ismét lelaposodott, és ez így körforgásban ment végig (hiszen a Bolond is megmondta, nemde?) Az elején attól féltem, hogy a feltámadás utáni részt fogják elhúzni, Fitz újra emberré válásának hosszú, fájdalmas útját, de végül úgy történt, hogy az a rész nagyon tetszett, és a végén már azért fohászkodtam, bár inkább azt húzták volna el. Nem pedig azt a szenvedéses önkeresést és azon ügyetlenkedések sorát, amit Fitz levágott nekünk 100-200 oldalban. 

^ too real

Nem értem, miért kellett ezt a könyvet majdnem 700 oldalig húzni. A 700 oldalból legalább 400, ha nem több, szimplán Fitz nyafogásáról szól, aminek én azt hittem, már az előző kötetben mesterévé vált, de oh boy, nem tudtam, mi vár rám ebben. Ez a kötet végképp megutáltatta velem Fitzet, és most már nem látok benne semmi mást, csak egy gyáva, döntésképtelen, majdhogynem életképtelen karaktert, akit csak és kizárólag Éjszemmel való kapcsolata tesz érdekessé. Semmi más, nuku. Semmit az égvilágon nem tud felmutatni. Folyamatosan azt hangoztatja magáról, hogy de hát ő csak egy fattyúúúúú, aztán végig úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyermek. Miért is jelenik meg az 'orgyilkos' szó a címekben? Mert hogy nem Fitz miatt, az tuti. Nem sok embert ölt meg a sorozat alatt, és pont azokat nem sikerült megölnie, akiket kellett volna. Hát milyen orgyilkos az ilyen? (Erre legalább maga Fitz is rájött, hogy mennyire pocsék is ebben a műfajban.) A könyv első fele másról sem szól, csak hogy Fitz vándorol, igyekszik Vásárhelyre, hogy bemutasson Pompának, az út során többször elfogják, ő persze mindig kiszabadul és egy idő után az ilyen jelenetek piszkosul repetitívek kezdtek lenni. Már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy az írnok, akinek lejegyzéseit olvashatjuk a fejezetek elején, nem más, mint Fitz, szóval hótbiztos, hogy nem hal meg. Így pedig hol az izgalom? Sehol, és még csak szórakoztatni sem szórakoztatnak ezek a jelenetek, mert Fitz huszonvalahány éves létére olyan jellemileg, mint egy begyöpösödött grumpy öregapó, aki utálja az életét és csak panaszkodni meg nyávogni tud. 

Ami még szintén kicsapta nálam a biztosítékot, az az, hogy több karaktert is szerethetetlenné tett nekem az írónő ebben a kötetben, még a Bolondra is néha a szemöldökömet húzogattam, és esküszöm, a végére már talán Csillag lett a legkedvelhetőbb (Éjszemen kívül, persze. Éjszem szent és sérthetetlen.) Ja és persze a Bolondról sem tudtunk meg a végén semmit. Miért is kellett volna? A válaszok senkit nem érdekelnek, de több száz oldalon való vándorlás, na, az igen. Komolyan, mintha A gyűrűk ura filmet olvastam volna papírra vetve.

Nagyon tetszett, hogy az Elődök gyakorlatilag sárkányok (élek-halok a sárkányokért) és összességében a Mesterség-úton és az azután történt részek izgalmasak, érdekesek voltak, szépen is voltak megírva, mégis egész végig hiányérzetem maradt. Valahogy nem volt elég, úgy éreztem, hogy még mindig túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a könyv pedig rohamosan közeledett a vége felé, és féltem attól, hogy sok kérdésemre nem is kapok választ. A felélesztésüknek módja is szíven ütött; bántott, hogy az írónő csak így ripsz-ropsz feláldozná Igazságot a nagyobb jóért, amit meg is tett, majd néhány oldallal később Fitz és Éjszem vihogva, pár csepp vér segítségével egy egész kertnyi sárkányt felébresztettek csupán csak az Ösztön segítségével. Értem én, hogy ez csak és kizárólag az Ösztön használatával történhetett meg ilyen könnyen, mégis úgy éreztem, hogy gyakorlatilag feleslegessé tette az írónő ezáltal az Igazság és Hanna által hozott mérhetetlen áldozatokat. 

Na és végül a befejezés? Szánalmas, hogy azt a rengeteg titkot és rejtélyt, ami a legjobban izgatott (kik az Elődök? kik a Martalócok és miért szipolyoznak? hogyan szipolyoznak? mi a céljuk? Pompa miért olyan, amilyen? stb.) konkrétan 10 oldalban, nagyon röviden, kb. függelékként magyarázta el az írónő és kész, ennyi. Fitz nyavalygásai, repetitív elfogatásai és megmenekülései megérdemeltek 300 oldalt, de ezek a kérdések nem érdemeltek meg egy teljes fejezetet? Hát komolyan, én éreztem magam kínosan a végén. Igazság is többet érdemelt volna.

Nem feltétlen számítottam happy endre, viszont sokkal komorabb és kielégítetlen befejezést kaptam, mint amire vártam. Reménykedtem benne, hogy Fitz kezd magával valamit, hogy végre-valahára hasznossá tegye magát, erre elvonul remetelétbe úgy, hogy még talán harminc sincs. Örültem, hogy Éjszemmel maradt, de... ez így annyira nyomasztó. 

Fáj ezért a könyvért a szívem, mert szeretem ezt a sorozatot. De ennél a befejezésnél, annyival, de annyival többet érdemelt volna.

pontozás

      *

*a fél csillag csak a sárkányoknak szól

Rájöttem egy ősi bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe.

A Hat Hercegség trónörököse, Igazság herceg politikailag sikeres házasságot és ezzel együtt szövetséget kötött a Hegyvidéki Királysággal, megszilárdítva ezzel a Látnokok országlásának biztonságát. A kívülről erős családot azonban belviszály gyötri. Az uralkodó, Elmés király egészségi állapota bizonytalan, az utódlás kérdése megosztja az udvart. A Vörös Martalócok kalózai ismételt támadásokat intéznek a Hercegségek földjai ellen, azonban a király új hajói megpróbálják útjukat állni a támadóknak. Fitz, az uralkodó fiának törvénytelen gyermeke, – aki birtokában van a Mesterség és az Ösztön különleges képességének is – fölveszi a harcot a szipolyozottak, a Vörös Martalócok által élőhalottá tett szörnyetegek ellen. Társául fogadja Éjszemet, a fiatal farkast, ekivel mentális kapcsolatot teremt, különleges szellemi lehetőséget használva. Kosvárban találkozik gyermekkori szerelmével, Mollyval…

borító

Nem igazán nekem találták ki az ilyesféle fantasy borítókat, jobb szeretem a minimalista, de mégis ötletes és esztétikailag nagyon tetszetőseket, úgyhogy nem sok mondanivalóm van... Hiányzik róla Éjszem. :P 

értékelés

Először is kezdeném azzal, hogy egészen az első kötet végéig abban a tudatban voltam, hogy ez a könyv ott, ilyen hirtelen és váratlanul ér véget, aztán rájöttem, hogy a puhafedeles változatnál két kötetben adták ki, én meg így...

Na de hát mindegy is, még időben sikerült rájönnöm, még mielőtt belekezdtem volna a harmadik részbe, hál' isten. A második rész elolvasása sokat nyomott a latba, mert jóval eseménydúsabb volt a sztori második fele, mint az első, a történetvezetés még mindig eszeveszettül lassan folyó (nem is értem, hogy tetszhet nekem?!), de ennek ellenére képtelen voltam letenni a könyvet. De tényleg. 

Ugyanakkor túl elfogult lennék, ha azt állítanám, hogy nem voltak hibái a könyvnek. Ugyanis ahogy előrehaladtunk a sztoriban, egyre inkább megutáltam Fitzet. Az első könyvben sem nőtt túlzottan a szívemhez, de itt egyre ellenszenvesebbé vált, ahogy férfivé válva önző és nyafogó lett, egy férfi, aki elfelejtette a kötelességét és fittyet hányva a barátaira, mindig a saját feje után ment, többször is megsebezve azokat a barátságokat. És sokszor csupán egy "nőstény" miatt, ahogy Éjszem mondaná. A romantikus szál megmérgezte számomra az egész könyvet; nem tartottam odavalónak, a könyv rengeteg izgalmat tartogatott így is a sok hullámú, néha már nehezen követhető ármánykodások tengerével, erre elrontja az írónő egy ilyen végtelenül unalmas és felesleges románccal, aminek egyik tagját sem sikerült megkedvelnem. Molly piszkosul idegesített, pedig az első kötetben még nem igazán volt bajom vele (kedvelni sem kedveltem, de együttéreztem vele az undorító apja miatt), itt viszont többször is kiakasztott és néha legszívesebben a falat kapartam volna, annyira irritált. Pedig még azt se tudom mondani, hogy jogtalanul viselkedett; szerelmes volt Fitzbe, fogalma se volt, hogy milyen szálak kötik Fitzet a kastélyba, a királyhoz, ezért természetes, hogy nem bírta megérteni, miért nem lehet ő a legfontosabb prioritás. Megértettem a független, erős női szerep kényszeredett felvételét is, hiszen így akarta felvértezni magát az egész fiatalkorán átvezető szégyent és megalázkodást, amit apja miatt kellett elviselnie. Mégsem tudtam együttérezni vele. Nem tudott érdekelni a kapcsolata Fitz-el, ezért pedig minden egyes sort untam vagy utáltam (vagy mindkettő), amit kettejüknek szentelt az írónő.

Mint említettem, imádtam a rengeteg intrikát, amivel bombázott minket Hobb, ugyanakkor, főleg a könyv második felében, kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki mennyire idiótán viselkedik. Mintha senkinek nem lett volna józan paraszti esze! Pompa úgy szövögethette a hálóját kénye-kedvére, hogy literally senki nem rótta meg érte, senkinek nem jutott eszébe, hogy ami megy Kosvárban, azzal nem lehet életet menteni vagy világot váltani, mindenki ült a babérjain, arra várva, hogy valaki más cselekedjen, valaki más mentse meg őket, és az egyetlen embert, aki tényleg próbált segíteni, Igazságot, megrótták azért, amiért nem tett semmit – pusztán azért, mert nem érdekelte őket annyira, hogy észrevegyék, mik folynak a háttérben. Még ha nem is értették volna, mit művel Igazság a Mesterséggel, nem tudom, miért gondolta a nép végig azt, hogy Igazság semmit nem tesz, Pompa pedig majd a megmentőjükké válik. Hah. Vicc.

Pompa remek villain, olyannyira sikerült megutálnom a könyv végére, hogy minden egyes alkalommal, amikor a neve feltűnt a papíron, legszívesebben a falhoz vágtam volna a könyvet (persze ilyet nem csinálunk soha.). Akit nagyon megkedveltem, az a természetes jófej szereplőkön (Igazság, Burrick, Árny) kívül Türelem úrnő volt és Kettricken, mindketten bebizonyították, hogy zseniális női karakterek, mindketten egyéniségek a maguk erősségeivel és gyengeségeivel és őszintén megszerettem őket. Különösen Türelem lepett meg, az első kötet után ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nő majd. 

Éjszemmel kapcsolatban szerintem kissé kakukktojásnak számítok, ugyanis eleinte nem szerettem, hogy bekerült a sztoriba, nem akartam, hogy Fitz az Ösztönnel törődjön, hogy bármilyen köze is legyen hozzá, mert féltem, hogy totál taccsra vágja a sztorit, és hogy nagyobb szerepet kap ez a vonulat, mint a többi, de végül megenyhültem felé, és elfogadtam. 

A könyv vége után meglehetősen félek a harmadik résztől, nagyon remélem, hogy nem olyan lesz, mint amire számítok... de majd úgyis kiderül. 

pontozás