"He was going to kill them. He was going to protect her."

Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye. Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel. Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…

Nagyon régen olvastam a Cindert (azaz nagyon régen, tényleg, még 2012-ben, amikor is egyébként ezt írtam a könyvről írt értékelésemben, idézem: "Na mindegy, az biztos, hogy baromi érdekes lesz az is, és már tűkön ülök. De tényleg. Ha lehet, siess 2013, nem akarom fájó hátsóval olvasni a Scarletet." Aham. 2018 van. Hat év telt el. Szép volt, múltbéli sunny! *tapsvihar*)

Mindenesetre meglepett, hogy akkor csak 4*-ra értékeltem a könyvet, pedig emlékeim szerint (és az értékelés alapján is) nagyon tetszett, but oh well. Már jóval korábban sort kellett volna kerítenem a Scarletre, mert ez... ez a könyv...

Komolytalan, fangirlingre hajazó ízekkel megspékelt értékelés következik.

• én magam is alig hittem el, de ennek a könyvnek csupán 15 oldalra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megvegyen magának. 15 oldalra. a több mint 400-ból. gyerekek, kincsre leltem.
• már az elején megszerettem Scarletet. paprikás, pimasz, nagyon badass. Cindert is szerettem, de Scarletről az első benyomásom fényévekkel jobb volt
• úristen, és Wolf. régen nagy kedvencem volt a Tündérkrónikák könyvsorozat, melyben szereplő Jericho Barronsra nagyon hasonlított Wolf első benyomásra, aztán persze kiderült, hogy feleannyira sem pszichopata, mint Barrons, de azért ígyis nagyon-nagyon bírtam. még azután is, hogy... ...



(c) tumblr

• ez a könyv letehetetlen, én mondom nektek. amellett, hogy csodálatosan van megírva (sziporkázó párbeszédet, imádtam az összeset, tényleg; remek hangulat- és feszültségkeltés ÉS -fenntartás!!!!; élő, szeretnivaló karakterek), folyamatosan pörögtek az események és egyszerűen utáltam, amikor nem olvashattam. nagyon rég nem váltott ki könyv belőlem ekkora ragaszkodást. annyira hiányzott.
• a Cinder után aggódtam, hogy milyen lesz minden könyvnél újabb hősnő szemszögéből figyelni az eseményeket (aztán persze kiderült, hogy több szemszög is lesz), de olyan zseniálisan fűzte össze a két tündérmesei hősnő átdolgozásának megtestesítőit Meyer, hogy minden kétségemet makulátlanul eloszlatta
• THORNE EGY ISTEN. na jó, nem olyan értelemben, de a karaktere egyszerűen fantasztikus, az összes dumáját imádtam, egytől-egyig, és magát a szereplőt is, annak ellenére, hogy nagyon nem olyan személyiség, mint akiért a való életben is rajonganék 
• erős!! női!!! karakterek!!!
• a románc kind of instalove, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. jobban örültem volna neki mondjuk, ha egy kicsit hagyták jobban kibontakozni, de imádom Wolfot, imádom Scarletet, összeillenek, innentől kezdve egy szavam se lehet
• ami számomra nagyon fontos és hatalmas kellemes meglepetés volt, az az, hogy abszolút nem volt gondom a sztori visszarázódásába (értelmes ez így egyáltalán?), annak ellenére, hogy már 6 év is eltelt, hogy a Cindert olvastam, úgy visszarántott magába a történet, mintha csak tegnap lett volna
• HOL A KÖVETKEZŐ RÉSZ?!?!
• (ehhez kapcsolódóan pedig muszáj megkérdeznem: igaz, hogy félbehagyták ezt a sorit magyarul???? mi a szent francért nem fordítják tovább pont ezt????????????)

Köszöntem a figyelmet.

        

(és még 10000000 korona)

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

When enough people believe something of you, it can distort your view of yourself. We mimic the judgments of others. It would take a very strong person indeed to resist the effects of so much ill will.

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.

Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.

Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.

Már jó ideje kíváncsi voltam erre a könyvre és eredetileg magyarul akartam elolvasni, ha már lefordították, de végül mégis angolul vettem a kezembe. (Ami nem is baj, mert a könyv elolvasása után rájöttem, hogy A királynő méregkeverője nagyon rossz fordítás. Ugyanis semmilyen királynő nem létezik a könyvben, csakis királyNÉ. Pedig én vártam egy királynőre! És nem jött!)

De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem bűvölt el a könyv, a borítójával ellenében. Bár Wheeler könnyedén vette az akadályát annak, hogy egy 8 éves gyerek szemszögéből kellett könyvet írnia, ugyanakkor egyértelműen gyengítette is ez a tény a történetvezetést, mert az az, ahol igazán elbukik a könyv. 

Az a legnagyobb gond ezzel a könyvvel, hogy egyszerűen túlságosan is vontatott és túlságosan is kevés dolog történik benne. Biztos van köztetek olyan, aki nézett Naruto-t, na az tudja, hogy milyen érzés úgy nézni egy több száz részes animét, hogy több mint a fele filler, én pedig ugyanezt éreztem ennél a könyvnél. Tele volt olyan jelenetekkel, amik, bár nem voltak olvashatatlanok, de nem sok haszont nyújtottak a történetnek és ezáltal sok helyütt untam a könyvet. 

Mint már említettem, az egész egy 8 éves kisgyerek szemén keresztül van mesélve, minek következtében sokszor elég bugyuta a történet és sok mindenből kimaradunk. Na, nem mintha egyébként olyan sok mindenről szólna a könyv! Igazából az utolsó oldalak után se tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mi is volt a lényege az egész történetnek? Owen felnőtté válásának első pillére talán, de még csak nem is ugrottunk időt a könyvben egyszer sem, végig nyolcéves maradt. 

A karakterek abszolút nem nőttek a szívemhez, az egyetlenek, akik tetszettek, az Elysabeth Victoria Mortimer és Sevren király volt. Előbbi egy ritka cserfes, be nem álló szájjal rendelkező kishölgy, akit én azt hittem, utálni fogok a csacsogó szája miatt, de meglepően hamar megszerettem. Utóbbi pedig egy igazán jó karakter: egy szörnyűséges király, akit mindenki valóban szörnynek is tart (már persze átvitt értelemben), de a király sokkal több annál, mint csupán a látszat. Ankarette (akinek a nevét háromszor felejtettem el 4 perc alatt, mind you) karakterét kifejezetten rühelltem. Elvileg ő volt a legokosabb az egész bagázsban, néha mégis olyan buta dolgokat csinált, hogy egyszerűen nem tudtam hitelesnek vélni a zsenialitását. Mancinit bírtam még, jópofának tűnt, de őt se sikerült különösebben a szívembe zárnom. A főhős, Owen pedig annyira szürke volt számomra, hogy ha nem az ő szemszögéből lett volna elmesélve a történet, meg is feledkeztem volna róla.

A mágiarendszere az elején tetszett; a Fountain, azaz gyakorlatilag maga a Mágia, ami mindenhova beszivárog és mindenhol megtalálható és amit csak néhány tehetséges és áldott kiválasztott tud használni. De aztán a végére rájöttem, hogy nem valami izgalmas koncepció, pláne, ha nincs is rendesen kihasználva.

Egyszerűen semmi izgalom nem volt ebben a könyvben. Pedig az író többször is szándékozta bevezetni a történetbe, de az én esetemben nagyon nem járt sikerrel. Az írásmód néha tetszetős volt, a dialógusok azonban annyira bárgyúak voltak, hogy néhol rossz volt olvasni őket. Mintha nem csak Owen és Evi lettek volna 8 évesek, hanem körülöttük mindenki más is. A könyv célja többször is az volt, hogy megindítson bennem valamit. Egyszer sem sikerült neki.

  

---

Köszönöm, hogy elolvastad,