A TVK kihívás vészjósló közeledtének köszönhetően ebben a hónapban meglehetősen bele kellett húznom, hogy sikerüljön a kihívás, de persze nem bántam, hiszen nagyon örülök, hogy végre megint sokat olvasok. Ebben a hónapban sikerült 8 könyvet kivégeznem, ami nálam soknak számít, úgyhogy kifejezetten büszke vagyok magamra. :D És ez a büszkeség fokozódik, ha arra gondolok, hogy ezt sikerült úgy megoldanom vizsgaidőszak alatt, hogy két tantárgyon kívül eddig mindenre ötöst vagy négyest kaptam. Ilyenkor mindig visszagondolok az előző szemeszteremre és arra az idegroncsra, aki voltam, mivel szakváltás előtt álltam és mindenképpen 4,0 átlag felettit kellett produkálnom... és nagy kő esik le a szívemről, hogy ez a vizsgaidőszak eddig sokkal lazább. De az is tény, hogy idén szemeszter alatt sokkal többet kellett készülnöm, rengeteg prezentáció, esszé, miegymás... de annak már vége, úgyhogy említésre sem érdemes. :D

Szóval, miket is olvastam májusban?

A hónap első könyve is a TVK kihívás keretében került a kezembe. Ez a könyv Robin LaFeverstől a Gyilkos kegyelem volt, ami egyébként a mai napig nem tudom, hogy került fel a várólistámra anno. (Ami nálam nem annyira nagy meglepetés, hiszen sokszor rakok fel csak borító, jól hangzó cím miatt, vagy molyos követőim által olvasott könyveket a várólistára csak úgy hirtelen felindulásból.) Mindenesetre régóta csücsült a listán, ezért is örültem, amikor kiválasztották nekem olvasásra. Így, hó végén visszagondolva a könyvre, őszintén, nem hagyott bennem valami mély nyomot; de emlékszem, hogy elég jól elszórakoztatott, amíg olvastam, és a főhősnő volt igazán az, aki a hátán vitte a sztorit. Tetszett, hogy nem esetleg, átlagos leányt kaptunk narrátornak, hanem egy belevaló bérgyilkosnőt, aki a lehető legkülönlegesebb módon tudott megszabadulni ellenségeitől, kivéve, ha a női bájait kellett bevetnie. Tervezem a sorozat folytatását, de abszolút nincs kiemelkedő helyen a várólistámon, úgyhogy ki tudja, mikor fogok odáig elérni... ( molyos értékelés itt )

A hónap második könyve sajnos nagy csalódás volt számomra, hiszen Anna Sheehan: No Life But This című könyve egy általam nagyon-nagyon szeretett könyv, a Hosszú-hosszú álom folytatása, de ennek a kötetnek egyáltalán nem sikerült hoznia az első színvonalát. Az elsővel ellentétben itt nem Rose, hanem Otto szemszögéből követhettük az eseményeket, Otto pedig... nem egy hálás narrátor. Egyáltalán nem tudtam sajnálni a fiút az őt ért borzalmak és igazságtalanságok ellenére sem, az pedig kifejezetten nem tetszett, ahogy Rose-t próbálta megszerezni magának. Egy idő után roppant idegesítővé vált Otto önsajnáltatása és az, ahogy csaholt Rose után, akivel kapcsolatban egyébként hála ennek a kötetnek, sikerült elég erős ellenszenvet termelnem, mire a végére értem. Nagyon nehezen rágtam magam át ezen a könyvön, a felétől körülbelül alig vártam, hogy vége legyen, de a második fele a sztorinak még rosszabb volt... Egyetlen dolgot csinált a könyv jól, ez pedig a szeretet és úgy alapjáraton az emberi érzelmek különböző aspektusainak bemutatása volt. ( molyos értékelés itt )

Egy újabb sorozatos csalódás... bár nem volt akkora, mint az előző, Soman Chainani: Itt nincsenek hercegek könyve se tudta hozni az első által nyújtott szórakoztatást. A könyv egyébként nem volt rossz; csupán az volt a gond, hogy egy olyan irányba ment el, ami engem, személyesen baromira idegesített. Annyira nem értettem, Agathának miért kellett ennyit tökölnie, sőt, egyáltalán miért tökölt azzal kapcsolatban, hogy kit válasszon Sophie és Tedros közül. Hát nem egyértelmű?! A több éve legjobb barátnődet! Nem pedig egy random herceget, akiről körülbelül semmit nem tudsz és amúgy is egy bájgúnár... Röviden, nagyon az agyamra ment ez a sztoriszál, és a könyv nagy része pont erről szólt. A fiú vs. lány háború érdekes ötlet volt, főleg, mert úgy éreztem, az egész a mai genderháború kiparodizálása, és ezért jókat derültem néhány helyen. :D De úgy a könyv háromnegyede felé már ez is untatott, és csak a csodálatosan kreatív világ segített abban, hogy azért még tudjam élvezni egészen a végéig. ( molyos értékelés itt ) 

Ez a hónap a csalódások hónapja volt... :D A Tizenegy állomás című Emily St. John Mandel könyvnek abszolút nem sikerült megnyernie magának. Ez a könyv sikeresen ráébresztett arra, hogy nekem nem szabad olyan könyveket olvasnom, amikben nincs mérvadó cselekmény, akció, mert baromira fogom unni. Ez a könyv pont olyan volt. Igazából semmi nagyon nem történt benne, a karakterek lettek volna a lényegek, meg maga a világ, ahogy félig pusztulásba omlik a járvány után, és hogy az emberek hogyan dolgozzák ezt fel, de a karakterek nem tudtak a szívemhez nőni, egyáltalán nem aggódtak értük, tulajdonképpen még csak szimpatikus szereplőt sem tudnék megemlíteni (talán Miranda). A járvány kitörésekor és a közvetlen utána játszódó részek voltak a legérdekesebb részei az egész könyvnek, minden más... és ráadásul még csak nem is volt elég rövid! ( molyos értékelés ) 

Aztán végre valami jó! Az Unwind – Bontásra ítélve című könyv Neal Shustermantől végre meghozta a rég várt izgalmakat. Az esztétikailag számomra nem túl előnyös borító ellenére a tartalom annál inkább magával ragadott – egy disztópia, ami egyedi. Bizony, nem csalás, nem ámítás! Ennek a könyvnek ugyanis baromira egyedi világa van és amellett, hogy iszonyatosan brutális, nagyon érdekfeszítő is. A sztori végig tartotta a színvonalat, nem laposodott le, a három főszereplőből kettőt pedig igazán megszerettem, de még a harmadikkal se volt különösebb problémám. Kicsit visszarángatott abba a korszakomba, amikor megállás nélkül faltam a disztópiákat (az Éhezők viadala után szabadon, ugyebár), és meghozta a kedvem ahhoz, hogy kicsit félrerakjam újdonsült-visszatérő fantasy imádatomat és kezembe vegyek néhány disztópiát. ( blogos értékelés )

A következő olvasmányok Jennie Melamedtől a Lányok csöndje volt, ami nem kicsit viselt meg lelkileg, de fantasztikus könyv volt. Ezt a könyvet régóta el akartam már olvasni, ezért örültem, hogy szintén a TVK keretében kiválasztották nekem és végre sorra keríthettem. Ez semmiképpen sem egy kellemes olvasmány, de nem is annak készült, viszont gyönyörű, már-már lírikus stílusban van megírva, és engem teljesen magába szippantott már a legelején, pedig higgyétek el, jobban örültem volna, ha egy ilyen könyv, egy ilyen világgal nem ragad magával. Rengeteg kérdés parázslott fel bennem a könyv olvasása alatt és utána is, és mostanáig is többször eszembe jut és elgondolkozok rajta. Ez egy nagyon fontos könyv, én úgy gondolom, és mindenkinek olvasnia kéne, pláne a mai társadalmi és politikai környezetben. Mert lehet belőle tanulni. Leginkább azt, hogy mit ne csináljunk és hogy mi az a pont, ahova soha ne érjünk el. A vége elég anti-klimatikusra sikerült, de aztán megtudtam, hogy elvileg sorozat lesz, így pedig annyira nem bosszant. ( molyos értékelés ) 

Kérdés nélkül a hónap fénypontja a Csodák városa volt Robert Jackson Bennett-től. Én teljes szívemből imádom ezt a sorozatot, és amennyire örültem az új résznek, olyannyira sírtam, mikor a végére értem, hiszen ez egyúttal azt is jelentette, hogy nincs több rész. Ez a kötet is teljes mértékben hozta az előzőek színvonalát, az új főszereplőnket, Sigrudot nagyon megszerettem, és a többi régi-új szereplőket is, bár Shara eszméletlenül hiányzott, fájt érte a szívem, és Mulaghesh is, de szerencsére ő is megörvendeztetett minket a jelenlétével néhány jelenetben. Imádtam, még mindig imádom az Isteni városok világát, az egyik legizgalmasabb és -kreatívabbnak tartom mind közül, amiben rengeteg potenciál van, és még három könyv után is rengeteg dolgot ki lehetne hozni belőle. Félve reménykedem, hogy Bennett fog még alkotni a sorozat világában, akár új szereplőkkel, akár visszatérőekkel, de nagyon-nagyon szeretnék még többet olvasni Szajpúrról és a Kontinensről. ( blogos értékelés )

Listán következő szereplőnk igazából egy manga és nem pedig egy regény (ezért nem is számoltam bele az elején említett nyolcba), de amit mindenképpen meg szeretnék említeni, mert nagyon ígéretes történetként indult. Tudniillik rólam, hogy az animéket preferálom, soha nem voltam igazán oda a képregényekért, ezért a mangákért sem annyira, ha tehetem, akkor inkább megvárom, míg lesz anime belőle, vagy ha már van, akkor azt nézem (és ha nagyon szuperkirály az anime, és mondjuk nem lett befejezve, akkor veszem elő a mangát). Ezt is hirtelen felindulásból kezdtem el olvasni, Shirai Kaiu: The Promised Neverland-jét egy molyos követettemnél láttam, és a premise megtetszett (akkor még nem tudtam, hogy egyébként ebből is lesz anime), úgyhogy belevágtam, és fú, már rögtön az első fejezetben bele lettünk dobva a mélyvízbe. A mangák az elején sokszor nagyon lassan indulnak be, ezért is olyan nehéz számomra az olvasásuk, de itt már a legelején izgalmakat tartogatott nekem. Szóval ha érdeklődtek a mangák iránt, mindenképpen ajánlom ezt! ( nincs értékelés :( )

A hónap kissé kakukktojása a Steve Rodgers: City of Shards, ugyanis egészen eddig úgy kerültem az ismeretlen könyveket, mint valami kórságot. Régebben több névtelen, szép borítójú vagy jónak hangzó könyvet olvastam, és konkrétan mindegyik rossz volt, ezért megfogadtam, hogy ilyet soha többet nem csinálok, mert feleslegesen nem pazarlom az időmet. Viszont mindenképpen szerettem volna egy NetGalley-s könyvet értékelni, és a sok noname könyv közül, amit megkaphattam, ez hangzott a legérdekesebbnek. És nem csalódtam! Most magamnak fogok ellentmondani, de annak ellenére, hogy pár sorral feljebb említettem, mennyire nem szabad nekem lassú könyveket olvasnom, ez kivétel lett. A City of Shards ugyanis meglehetősen lassú cselekményszálú, sok benne a világfelépítés (lévén epic fantasy) és a karakterek bemutatása, ugyanakkor annyira egyedi és érdekes világa van, hogy csak úgy faltam a sorokat. Az elején körülbelül semmit nem értettem, mert bele vagy dobva a világ kellős közepébe, 0 infóval, de szépen-lassan kibontakoznak a dolgok és fú, nagyon tetszett. Már kint van a második része is, de addig nem akarok belekezdeni, amíg a harmadik is ki nem jön, hogy majd maratonozhassam. ( molyos értékelés )

Ennyi volt a májusi wrap-up. Hasonlóan magas elvárásaim vannak a júniussal kapcsolatban is, de mivel most nincs TVK, ezért kvázi nem vagyok rákényszerítve az olvasásra (:D), viszont feljelentkeztem még két kihívásra, amik boostolják majd a kedvemet és motiválnak, úgyhogy reménykedek, a júniusi felvonás sem lesz sokkal véknyább. 

A változás lassan nyíló virág. A legtöbben nem láthatjuk kifejlett valójában. Nem magunknak ültetjük, hanem az eljövendő nemzedékeknek.

De megéri gondozni. El nem hinné az ember, hogy mennyire megéri.

Bosszú. Egyike azon dolgoknak, amiben Sigrud je Harkvaldsson nagyon-nagyon jó. Talán nincs is más, amihez ennyire ért. Úgyhogy amikor megtudja, hogy legrégebbi barátját és szövetségesét, a korábbi miniszterelnököt, Shara Komaydot meggyilkolták, csak egyetlen dolgot tehet. Semmilyen halandó erő nem akadályozhatja meg Shara gyilkosainak szenvedéssel teli, rettenetes végzetét. 

Küldetésének halálos pontossággal való teljesítése közben viszont Sigrud egyre inkább fél attól, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg. Rájön ugyanis, hogy Shara gyilkosságának megtorlásához egy titkos, évtizedek óta tartó háborúban kell részt vennie, és legyőznie egy fiatal, dühös istent, valamint fényt derítenie Bulikov, a csodák városának utolsó nagy rejtélyeire. Közben pedig – és talán ez a legijesztőbb – végre a saját elátkozott létezésének értelmére is választ kaphat. 

borító

A legkevésbé tetsző borító a három rész közül – a kedvencem az első köteté, a Lépcsők városáé volt. Ennek a színvilága nagyon nem az én stílusom, viszont pont annyira borongós és depresszív árnyalatú, mint amilyen a könyv maga. Annak is nagyon örülök, hogy mindhárom kötet követte az elsőben bemutatott mintát, ami, bár szerintem alap dolognak kéne lennie sorozatoknál, sajnos nem mindig sikerül.

értékelés

Micsoda utazás volt ez, és mennyire, mennyire sajnálom, hogy véget ért! Amilyen döcögősen indult a kalandom Bennett sorozatával, olyannyira a szívemhez nőtt a végére; nem hiába, hiszen mind az író, mind a sztori rengeteget fejlődött a részek alatt. (De összességében, azt hiszem, a második a kedvenc kötetem.)

Mint azt már megszokhattuk, a Csodák városában szintén egy újabb főszereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket, aki ezúttal nem más, mint kedvenc drejlingünk, Sigrud, akitől őszintén, az elején féltem kicsit, hogyan fog szuperálni, mint főszereplő. Sigrud egy mérhetetlen mennyiségű dühtől, bánattól és kíntól szenvedő, megkeseredett karakter, aki olyan sok mindent elvesztett, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Az előző könyvek során is kedveltem őt, de csak ebben a kötetben nőtt a szívemhez igazán. Mint ahogy az történt az első kötetnél Sharával, a másodiknál Mulaghesh-el... I see a pattern here.

Miután Shara Komajdot meggyilkolják, Sigrud elszánja magát, hogy élete utolsó céljaként megbosszulja legjobb barátját és hű társát, ám hamar kiderül, hogy a korábbi miniszterelnököt nem véletlenül gyilkolták meg és sokkal fontosabb és nagyobb dolgok forognak kockán, többek között Shara adoptált lányának, Tatyanának az élete. Sigrudot egy meglehetősen nyers és durva karakternek ismerhettük meg korábbról, és féltem, hogy ha az ő szemszögéből követjük az eseményeket, akkor ez a nyerseség a narratíva kárára fog menni. Ó, mekkorát tévedtem. Sigrudban rengeteg érzelem lapul, amik mind nagyon, nagyon nyomasztóak. Roppant érdekes volt bepillantani egy gyakorlatilag hidegvérű gyilkos gondolataiba és érzelmeibe és látni, honnan indult és hova jutott, a drejling ugyanis hatalmas karakterfejlődésen ment át a három kötet alatt.

Sok új szereplőt vonultat fel a sztori, és régebbiek is visszatérnek (szívem csücske, Mulaghesh is megjelenik, szívem minden sornál, amiben részt vett, repesett). Ugyanakkor tizenhárom év eltelt és mind a visszatérő szereplők, mind maga a világ hatalmas változáson ment át – a modernizáció a Kontinens minden szegletébe eljutott, ahol régen automobilokkal és lepukkant vonatokkal jártak, most már a levegőben, drótokon közlekedő vonatokat is igénybe lehet venni. Nemcsak Ghaladesh, hanem a Kontinens főbb városaiban is virágzik a modernizáció, ami Bulikovban, a régi világ mementójában különösen érdekes hatást keltett. A Kontinens szépen lassan elért oda, hogy megfeledkezzen végre az isteneiről és a háta mögött hagyja őket, utat engedve ennek az újféle, modern világnak.

A sztori végig nagyon pörgött, alig bírtam letenni a könyvet, annak ellenére, hogy sok "csavar" elég egyértelműen volt elhintve a sorok között, ezért sok mindent előre láttam. Ettől függetlenül Bennett pont elég izgalmat és titkot hagyott a végéig, hogy az utolsó oldalakig fenntartsa az érdeklődésemet, továbbá a világ még mindig elvarázsol, a rengeteg istenség és isteni dolog a saját logikájukkal és működésükkel. Rengeteg új kérdést generált ez a rész, elhomályosította azokat az információmorzsákat, amiket eddig kőbe vésett szabályoknak vettünk a világ működéséről. Igen, igen, régen Szajpúrt nyomta el az istenségek által a kadzs megjelenéséig megtörhetetlen védelemmel ellátott Kontinens, ám most, hogy az istenek halottak (vagyis hát, nagy részük, ugyebár), Szajpúr nem ugyanezt teszi a Kontinenssel? Egy civilizáció történelme nem csak adott történelmi mozzanatok újra- és újrakombinálása, egy végeérhetetlen hurok? Hiszen mi is ismerjük a mondást, a történelem ismétli önmagát. Meg lehet-e törni ezt a ciklust?

Sajnálattal veszem tudomásul, hogy közös utam a sorozattal véget ért. Bár az előző két könyv is megállta önmagában a helyét, és végül is, a Csodák városa is ilyen, azt kívánom, bárcsak lenne még több. Köszönöm Bennett ezt a fantasztikus élményt, amit a sorozat adott.

pontozás

Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek sem teljesen jó, sem teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben.

Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak?

Szép új világ?

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Te vajon túlélnéd?

borító

Megmondom őszintén, semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem a magyar borító. Nem igazán szeretem a fekete-vörös kombót, ezért itt se működött annyira nálam, mindenesetre az angol borító elég ötletes, de esztétikailag ez sem éppen "szemet gyönyörködtető". Persze a sztorihoz nem is igazán illene semmi csili-vili borítás...

értékelés

Ez a könyv nagyon régóta csücsült már a várólistámon, aztán múlt hónapban kiválasztották a TVK kihívás keretében elolvasásra, úgyhogy végre a kezembe került. Valamiért meglehetősen alacsony elvárásokkal indultam neki ennek a kötetnek – pedig nem mintha rosszakat hallottam volna róla, sőt! Valamiért nem gondoltam volna, hogy ez nekem be fog jönni. Hát, tévedtem.

A könyv nem teketóriázik sokáig, már rögtön az elején elég brutális. Ebben a borzalmas jövőben, egy pro-choice és pro-life polgárháború után törvénybe iktattak egy olyan dolgot, ami mindkét félnek úgymond győzelmet kívánt: az Élet Törvényét, miszerint a megfogant gyermeket semmilyen értelemben nem szabad bántani, egészen a megszületett gyerek 13 éves koráig, mikor is egészen 18 éves koráig a szülők utólagosan dönthetnek úgy, hogy nincs szükségük a gyerekükre, és kvázi "abortálhatják" őket abban a felfogásban, hogy technikailag nem halnak meg, a részük csupán más-más helyeken (khm, emberekben) élnek tovább. Hát ez már alapjáraton elég morbid egy sztorifelütés, és ennél csak rosszabb lett később.

A történet nagyon hamar magába szippantott. Három főszereplő szemén (+-1-2 melléknarrátor) keresztül követjük a történetet, és mind a három egyéniségre sikeredett. Connort nagyon hamar megkedveltem, különösen tetszett, hogy egy "rosszfiúval" van dolgunk, aki nem éppen a morál magasfokát képviseli, azonban szépen lassan persze kiderül, hogy nem rossz ember ő, csak az élet cseszett ki vele. Risa meglehetősen rideg narrátornak hatott, de ettől függetlenül őt is sikerült megkedvelnem elég hamar, egyedül Levvel voltak problémáim, akit nem igazán tudtam a szívembe zárni, még az utolsó fejezeteknél sem.

A világ baromira egyedi, nagyon tetszettek a saját törvényei (már amennyire ilyen borzalmas törvények tetszhetnek bárkinek is), a bontás, a tizedek létezése, a gólyázás, mind-mind nagyon érdekes és egyedi ötletek voltak. A regény rengeteg morális kérdést feszeget, melyekből egyik sem számít újdonságnak, az alapsztorihoz viszont nagyon illettek és az egész bontás mibenléte nagyon el tudja gondolkoztatni az embert, hogy vajon ha szétcincálják a testedet, és részeidet más-más emberek kapják meg, a tudatot továbbél-e? Létezik-e olyan, hogy lélek, ha igen, és képes-e létezni úgy, hogy porhüvelye darabokban hever szerte a világon? Néha nagyon a szívembe tudott marni a könyv, ahogy egyre több és több bontásra ítélt karaktert sorakoztatott fel, ugyanis fáj a gondolata egy olyan világnak, ahol a szülők kényükre-kedvükre halálra ítélik a saját gyereküket csak azért, mert nem tudják őket kezelni, vagy mert megunják. Egy olyan világ, ahol a saját gyermeked közel sem akkora érték, csoda, és öröm, mint a mi világunkban.

A cselekmény pörgős és nagyon izgalmas, elég sok csavart is dob nekünk az író, ezért nem igazán laposodik el. Az utóbbi időkben ez volt az a könyv, amit a leggyorsabban elolvastam, ami mindenképpen pozitívum a könyvre nézve.

Ez a könyv is egy sorozat természetesen, viszont magyarul még mindig nem jött ki folytatás (pedig ez a rész már három éve kint van), úgyhogy nem is hiszem, hogy jönne több és bár eléggé le lett zárva a sztori annyira, hogy ne kívánkozzak folytatás után, remélem, hogy a kezembe kerül a többi kötet is a közeljövőben. Már csak azért is, mert volt néhány szereplő, akik épp hogy megjelentek a könyvben, majd azzal az indulattal el is tűntek nem sokkal később, és reménykedek abban, hogy a további részekben feltűnnek újra.

pontozás

 

A legelső poszt! Nos, egy könyves blog már régóta nagy álmom, és végre valahára úgy döntöttem, belevágok. Sosem voltam jó a blogolásban... mindig hamar meguntam, vagy nem maradt időm eleget foglalkozni velük, satöbbi, satöbbi, úgyhogy fogalmam sincs, meddig fog tartani. Mindenesetre megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. :) Előreláthatóan a könyvértékeléseken kívül lehet megjelennek majd dorama, anime, manga, light novel, sorozat vagy videójáték posztok is, de ez még nagyon a jövő zenéje...

Rólam igazából annyit kell tudni, hogy (egyértelműen) szeretek olvasni, habár közel se jut rá annyi időm, amennyit szeretnék; animézni, koreai drámákat, egyéb sorozatokat nézni, és játszani. Jelenleg egyetemre járok, japán szakra az ELTE-re, szóval érthetően nagyon érdekel a Távol-Kelet, bár nem ilyen irányban szeretnék majd elhelyezkedni. Nagyon szeretek utazni, körülbelül az összes spórolt pénzemet utazásokra költöm, de sebaj, mert legalább tudom, hogy értelmes dolgokra költöttem el (bár ez is szubjektív... :D). Néha utazásos posztokat is olvashattok majd itt valószínűleg, pláne, ha lesz rá érdeklődés. :)

A kedvenc műfajaim, amiket szeretek olvasni, az a fantasy és a sci-fi, azon belül is nagy disztópia-fan vagyok, bár közel sem annyira, mint régen, de még mindig megmaradt a zsáner, mint afféle guilty pleasure nekem. Régen nagyon sok YA-t olvastam, az utóbbi 1-2 évben azonban elég válogatós lettem és kevésbé toleránsabb a hülyeségekre, van egy csomó pet peeve-em, amik élvezhetetlenné tudnak tenni egy könyvet nekem (ilyen pl. az instalove, a tipikus szexifiú-átlagos lány trope, és még sorolhatnám, de valószínűleg egyenként többet is meg fogtok ismerni az értékelések során). A mélyen elgondolkodtató, művészien megírt könyvek általában nem az én eseteim, sokszor unom őket, de ez nem jelenti azt, hogy még egy olyat se olvastam, ami tetszett volna. De azért jobban szeretem, ha egy könyv tele van akcióval, plot twistekkel, meg hasonlókkal.

Mást nem is nagyon tudok írni most hirtelen, ha sikerül elég sokáig vezetnem ezt a blogot, akkor úgyis több minden kiderül majd rólam. :)

ui.: annyira bántja a szememet az a nyamvadt x az url elején, de annyira ragaszkodtam ehhez az urlhez, hogy kénytelen voltam... x nélkül már foglalt volt, ráadásul úgy, hogy a blog már nem is létezik, mert törölve lett, de a blogger azért még foglalva tartja......... @ god why

sunny