"He was going to kill them. He was going to protect her."

Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye. Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel. Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…

Nagyon régen olvastam a Cindert (azaz nagyon régen, tényleg, még 2012-ben, amikor is egyébként ezt írtam a könyvről írt értékelésemben, idézem: "Na mindegy, az biztos, hogy baromi érdekes lesz az is, és már tűkön ülök. De tényleg. Ha lehet, siess 2013, nem akarom fájó hátsóval olvasni a Scarletet." Aham. 2018 van. Hat év telt el. Szép volt, múltbéli sunny! *tapsvihar*)

Mindenesetre meglepett, hogy akkor csak 4*-ra értékeltem a könyvet, pedig emlékeim szerint (és az értékelés alapján is) nagyon tetszett, but oh well. Már jóval korábban sort kellett volna kerítenem a Scarletre, mert ez... ez a könyv...

Komolytalan, fangirlingre hajazó ízekkel megspékelt értékelés következik.

• én magam is alig hittem el, de ennek a könyvnek csupán 15 oldalra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megvegyen magának. 15 oldalra. a több mint 400-ból. gyerekek, kincsre leltem.
• már az elején megszerettem Scarletet. paprikás, pimasz, nagyon badass. Cindert is szerettem, de Scarletről az első benyomásom fényévekkel jobb volt
• úristen, és Wolf. régen nagy kedvencem volt a Tündérkrónikák könyvsorozat, melyben szereplő Jericho Barronsra nagyon hasonlított Wolf első benyomásra, aztán persze kiderült, hogy feleannyira sem pszichopata, mint Barrons, de azért ígyis nagyon-nagyon bírtam. még azután is, hogy... ...



(c) tumblr

• ez a könyv letehetetlen, én mondom nektek. amellett, hogy csodálatosan van megírva (sziporkázó párbeszédet, imádtam az összeset, tényleg; remek hangulat- és feszültségkeltés ÉS -fenntartás!!!!; élő, szeretnivaló karakterek), folyamatosan pörögtek az események és egyszerűen utáltam, amikor nem olvashattam. nagyon rég nem váltott ki könyv belőlem ekkora ragaszkodást. annyira hiányzott.
• a Cinder után aggódtam, hogy milyen lesz minden könyvnél újabb hősnő szemszögéből figyelni az eseményeket (aztán persze kiderült, hogy több szemszög is lesz), de olyan zseniálisan fűzte össze a két tündérmesei hősnő átdolgozásának megtestesítőit Meyer, hogy minden kétségemet makulátlanul eloszlatta
• THORNE EGY ISTEN. na jó, nem olyan értelemben, de a karaktere egyszerűen fantasztikus, az összes dumáját imádtam, egytől-egyig, és magát a szereplőt is, annak ellenére, hogy nagyon nem olyan személyiség, mint akiért a való életben is rajonganék 
• erős!! női!!! karakterek!!!
• a románc kind of instalove, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. jobban örültem volna neki mondjuk, ha egy kicsit hagyták jobban kibontakozni, de imádom Wolfot, imádom Scarletet, összeillenek, innentől kezdve egy szavam se lehet
• ami számomra nagyon fontos és hatalmas kellemes meglepetés volt, az az, hogy abszolút nem volt gondom a sztori visszarázódásába (értelmes ez így egyáltalán?), annak ellenére, hogy már 6 év is eltelt, hogy a Cindert olvastam, úgy visszarántott magába a történet, mintha csak tegnap lett volna
• HOL A KÖVETKEZŐ RÉSZ?!?!
• (ehhez kapcsolódóan pedig muszáj megkérdeznem: igaz, hogy félbehagyták ezt a sorit magyarul???? mi a szent francért nem fordítják tovább pont ezt????????????)

Köszöntem a figyelmet.

        

(és még 10000000 korona)

---

Köszönöm, hogy elolvastad,

Ha még nem tűnt volna fel, a létezés nagy része igazából illúzió. Viszont ha minden illúzió, akkor semmi sem az.
Akkor mi valódi? Egyáltalán, mi a valóság?

1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

értékelés

SPOILERMENTES!

Soha nem olvastam még horrort. Egyszer belekezdtem Lindvqist Hívj be! könyvébe, de egy az, hogy még nagyon zsenge koromban voltam, másik pedig, hogy nem igazán volt nekem való, már az első pár oldalon undorodtam tőle. Mindazonáltal nem gondolom, hogy maga a műfaj állna távol tőlem, csupán rosszba nyúltam bele elsőnek. Ezért is, meg mert mostanában mindenhol ezt a könyvet látom (plusz belefért néhány kihívásomba is, de ssh), na meg a fülszöveg is nagyon csábító volt, úgy döntöttem, miért ne próbálkoznék meg újra?

Az alapköret nagyon tetszett; imádom a sci-fit, fantasyt is, az elején pedig még eléggé hajazott valahol a kettő keverékére. Gábor ellenszenves főszereplőként kezdett (az is maradt, egyébként), de ez nem zavart, mert nagyon hamar magába szippantott a könyv borongós, rejtélyes hangulata. Mik ezek a lények, amik véletlenszerűen jelentek meg az Eseményterületen és miért vannak itt? Miért gyógyítja a tejük a rákot? Gonoszak, jók, semlegesek? Mi a céljuk?

Az elején azt hittem, hogy ijesztő, hátborzongató lények lesznek, aztán kiderült róluk, hogy cukkermókusok, én legalábbis nagyon nehezen tudtam csak őket komolyan venni, de ez ettől függetlenül még nem csökkentette az olvasási élményemet. Nagyon tetszettek, és égetett a vágy, hogy megtudjam, mi a helyzet velük, rengeteg kérdésem volt. A történet Magyarországon játszódott, azonban az író által kreált hangulat miatt nehezen tudtam nem úgy elképzelni a helyet és az erdőket is, mint Amerika fenyveseit, és erre a sok külföldi jelenléte sem segített rá. Nagyon tetszettek a fejezet előtt bevágott pillanatképek az elmúlt évekből, újságcikkek, tanulmányok, interjúk, miegymások, ami lefestette azt a világot és a közvéleményt, ami kialakult a lények megjelenése után. Jó ötletnek tartottam, és csak alapozgatták tovább a jó kis misztikus hangulatot.

A fokozatos feszültségkeltés nagyon működött nálam, ahogy egyre furcsább dolgok történtek, és bár volt néhány tényleg nagyon furcsa, vígan és tudatlanul faltam a sorokat, nem voltam felkészülve arra a vonalra, amelyre az író hagyta (szándékosságtól vezérelve) kisiklani a történet fonalát. Az történt ugyanis, hogy körülbelül az első rész 90%-áig nagyon élveztem a sztorit, nagyon izgultam, hogy mi fog kiderülni, még mindig a lényekről akartam többet megtudni, vártam a csavart; ami meg is jött, viszont a maradék 10%-ban olyan fordulatot vett a sztori, ami, bár sejtetve volt korábban is, eléggé pofán vágott és erős ellenérzést keltett bennem.

A sztori ugyanis átment egy filozofikus, szürreális világvége-elmesélésbe, és a bölény megjelenésével sikeresen elvesztettem az érdeklődésem legalább háromnegyedét. A szürrealizmus nagyon nem nekem való téma, pláne nem, ha az univerzum mibenlétét és hasonló témákat feszeget, a második részben történt események pedig csak hab volt a tortán. Egy katyvasz volt az egész, kaptunk magyarázatot a lényekre, de elég homályosan, és az egész túlságosan is filozofikus, spirituális maszlaggá változott az én szememben ahhoz, hogy élvezni tudjam. Nem bírtam komolyan venni, és nagyon bosszant, mert egészen a kártyapartiig, egészen a bölény megjelenéséig ha nem is imádtam, de szerettem a könyvet, teljesen körülvett a világa, lubickoltam benne. De aztán kilökött magából és olyan vastag falat vont maga köré, amin nem tudtam és nem is akartam többet áthatolni. 

Nem bántam, hogy elolvastam, de nagy, nagy kár érte.

pontozás

      

Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek sem teljesen jó, sem teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben.

Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak?

Szép új világ?

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Te vajon túlélnéd?

borító

Megmondom őszintén, semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem a magyar borító. Nem igazán szeretem a fekete-vörös kombót, ezért itt se működött annyira nálam, mindenesetre az angol borító elég ötletes, de esztétikailag ez sem éppen "szemet gyönyörködtető". Persze a sztorihoz nem is igazán illene semmi csili-vili borítás...

értékelés

Ez a könyv nagyon régóta csücsült már a várólistámon, aztán múlt hónapban kiválasztották a TVK kihívás keretében elolvasásra, úgyhogy végre a kezembe került. Valamiért meglehetősen alacsony elvárásokkal indultam neki ennek a kötetnek – pedig nem mintha rosszakat hallottam volna róla, sőt! Valamiért nem gondoltam volna, hogy ez nekem be fog jönni. Hát, tévedtem.

A könyv nem teketóriázik sokáig, már rögtön az elején elég brutális. Ebben a borzalmas jövőben, egy pro-choice és pro-life polgárháború után törvénybe iktattak egy olyan dolgot, ami mindkét félnek úgymond győzelmet kívánt: az Élet Törvényét, miszerint a megfogant gyermeket semmilyen értelemben nem szabad bántani, egészen a megszületett gyerek 13 éves koráig, mikor is egészen 18 éves koráig a szülők utólagosan dönthetnek úgy, hogy nincs szükségük a gyerekükre, és kvázi "abortálhatják" őket abban a felfogásban, hogy technikailag nem halnak meg, a részük csupán más-más helyeken (khm, emberekben) élnek tovább. Hát ez már alapjáraton elég morbid egy sztorifelütés, és ennél csak rosszabb lett később.

A történet nagyon hamar magába szippantott. Három főszereplő szemén (+-1-2 melléknarrátor) keresztül követjük a történetet, és mind a három egyéniségre sikeredett. Connort nagyon hamar megkedveltem, különösen tetszett, hogy egy "rosszfiúval" van dolgunk, aki nem éppen a morál magasfokát képviseli, azonban szépen lassan persze kiderül, hogy nem rossz ember ő, csak az élet cseszett ki vele. Risa meglehetősen rideg narrátornak hatott, de ettől függetlenül őt is sikerült megkedvelnem elég hamar, egyedül Levvel voltak problémáim, akit nem igazán tudtam a szívembe zárni, még az utolsó fejezeteknél sem.

A világ baromira egyedi, nagyon tetszettek a saját törvényei (már amennyire ilyen borzalmas törvények tetszhetnek bárkinek is), a bontás, a tizedek létezése, a gólyázás, mind-mind nagyon érdekes és egyedi ötletek voltak. A regény rengeteg morális kérdést feszeget, melyekből egyik sem számít újdonságnak, az alapsztorihoz viszont nagyon illettek és az egész bontás mibenléte nagyon el tudja gondolkoztatni az embert, hogy vajon ha szétcincálják a testedet, és részeidet más-más emberek kapják meg, a tudatot továbbél-e? Létezik-e olyan, hogy lélek, ha igen, és képes-e létezni úgy, hogy porhüvelye darabokban hever szerte a világon? Néha nagyon a szívembe tudott marni a könyv, ahogy egyre több és több bontásra ítélt karaktert sorakoztatott fel, ugyanis fáj a gondolata egy olyan világnak, ahol a szülők kényükre-kedvükre halálra ítélik a saját gyereküket csak azért, mert nem tudják őket kezelni, vagy mert megunják. Egy olyan világ, ahol a saját gyermeked közel sem akkora érték, csoda, és öröm, mint a mi világunkban.

A cselekmény pörgős és nagyon izgalmas, elég sok csavart is dob nekünk az író, ezért nem igazán laposodik el. Az utóbbi időkben ez volt az a könyv, amit a leggyorsabban elolvastam, ami mindenképpen pozitívum a könyvre nézve.

Ez a könyv is egy sorozat természetesen, viszont magyarul még mindig nem jött ki folytatás (pedig ez a rész már három éve kint van), úgyhogy nem is hiszem, hogy jönne több és bár eléggé le lett zárva a sztori annyira, hogy ne kívánkozzak folytatás után, remélem, hogy a kezembe kerül a többi kötet is a közeljövőben. Már csak azért is, mert volt néhány szereplő, akik épp hogy megjelentek a könyvben, majd azzal az indulattal el is tűntek nem sokkal később, és reménykedek abban, hogy a további részekben feltűnnek újra.

pontozás