A heti top 5 szerda témát megint az eredeti listáról választottam, úgyhogy szerencsére (vagy nem? :D) nem igazán olvastam olyan beteg könyveket, amiknél azt tudnám mondani, hogy az író biztosan valami szer hatása alatt állt írása közben. Olyan könyv viszont van jó sok, amit még idén el szeretnék olvasni, top 5-öt választani belőlük viszont annál nehezebb. Annál bizakodóbb vagyok azonban, idén már most jóval többet sikerült olvasnom, mint tavaly; végre sikerült leküzdenem a jó sok ideig tartó olvasáskómát, ami eddig visszatartott és most már legszívesebben folyamatosan csak olvasnék (barátom legnagyobb örömére /s). De persze a rengeteg molyos kihívás mellett nem teljesen magam döntöm el, mit akarok olvasni (a Ki nevet a végén? kihívás pl. elég lekorlátoz, mivel címkék alapján lehet csak, és még jó sok könyvet el kéne olvasnom év vége előtt, hogy teljesíteni tudjam, ezért az a kihívás élvez elsőbbséget), de mivel sok átfedés van közöttük, ezért bízom abban, hogy legalább 4-et a listáról sikerül majd év vége előtt besuvickolni a menetrendbe. ;)

Calia Read: The Surviving Trace

Ennek a könyvnek a borítója fogott meg elsőként, akkor várólistára is raktam mindenféle plusz utánanézés nélkül, majd szépen-lassan elkezdett feltünedezni az általam követett molyok profilján és a blogos zónában is, meglehetősen jó véleményekkel. Úgyhogy rá is szedtem magam, hogy végre elolvassam a fülszöveget (:D) és megláttam, hogy időutazás aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaand I was lost. Imádom az időutazós témát, annak ellenére, hogy kezd lerágott csont lenni pl. doramákban (amikből sokat nézek, szóval most már igazán elegem lehetne belőle), de én még abszolút nem untam meg. A könyv NA, amely műfajból nem sokat olvastam, és amiket igen, azoknak sem sikerült megnyerniük, szóval hazudnék, ha azt mondanám, nem félek egy kicsit, de majd meglátjuk, hogy alakul.

Victoria Schwab: Egy kegyetlen dal

Nagyon imádom Schwabot, szerintem gyönyörűen ír, és remekül tud világot építeni, Az Archívum sorozata a mai napig egyik kedvencem, és bár az Egy sötétebb mágia könyveit nem sikerült száz százalékosan megszeretnem, a világ ott is nagyon hamar beszippantott. Az Egy kegyetlen dal egy jó kis disztopikus horror-fantasynak ígérkezik, és abban nem kételkedem, hogy ha más nem, a világ le fog venni a lábáról. (De molyon is csodálatos értékelésekkel nyitott, úgyhogy annyira nem aggódok. ;))

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen
Ez a könyv teljesen véletlenül került fel a várólistámra, nem is hallottam még a létezéséről sem addig, mígnem a könyvolvasós japán órán az egyik barátnőm ebből tartott kiselőadást; a könyvből ugyanis készült egy manga is. Addig-addig győzködtek, míg úgy döntöttem, hogy ezt is felveszem a listára annak ellenére, hogy nem vagyok oda a vámpíros sztorikért, de az "igazi badass főhősnő" kifejezés, amivel próbáltak csábítani, igencsak kíváncsivá tett.

Steve Rodgers: In The Claws of the Indigen
Ennek a könyvnek az első része, a City of Shards volt életem első NetGalley ARC-je, és sikerült belenyúlnom, ugyanis nagyon tetszett a bevezető kötet. A lassú folyású sztori ellenére a világ hamar beszippantott, és nagyon sok potenciált éreztem a történetben, addig viszont nem akartam elkezdeni a második részt, amíg a harmadik ki nem jött. Elvileg az is még idén ki lesz adva, úgyhogy remélhetőleg év vége előtt nem csak a második, de a harmadik részt is sorra tudom majd keríteni.

Shea Ernshaw: The Wicked Deep
Úgymond rendhagyó könyv, erről ugyanis kb. semmit nem tudok, de olyan gyönyörű a borítója, hogy muszáj a kezembe vennem még év vége előtt. Annak ellenére, hogy már nem egyszer estem ilyesféle borító-fogságba, amikor is a gyönyörű külcsín után borzalmas olvasásélményt kaptam. De reménykedő vagyok. :D

A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.

Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…

értékelés

Még nagyon régen láttam Az arany iránytű filmet, ami bár nem volt valami jó, már akkor nagyon megfogott az a világ, amiben a történet játszódott. Északi expedíciók, minden embernek van egy familiárisa, jegesmedvék... mind-mind olyan dolgok, amikkel le lehet venni a lábamról. Ezek mellé pedig még járt egy meglehetősen okos és nagyon szerethető főszereplő, Lyra, akit a mai napig imádok. Minden adva volt a sikerhez számomra, mégis valamiért úgy emlékszek a filmre, hogy nem igazán vágtam magam hanyatt tőle. Akkoriban döntöttem el, hogy na, majd a könyv. 

Igazából nem is csalódtam. Amit legelőször észrevettem a könyv olvasása közben, hogy iszonytatosan jó hangulata van és abszolút magával ragadott. Lyra nagyon szuper kiscsaj, imádtam, mennyire okos volt és mennyire szeleburdi, szemtelen, teljes mértékben a tenyeréből evett az összes felnőtt, aki körül felnőtt. Nemes származású és mégis az utcagyerekekkel nőtt fel, egy pillanatig sem gondoltam róla, hogy el van kényeztetve (mert nem is volt; nyilván, ki tudja, hogy alakult volna a személyisége, ha tényleg olyan nevelést kap, mint egy úrihölgy). 

A könyvben nagy szerepet kap a tudomány vs. vallás kiapadhatatlan vitája, és mivel ez a téma mindig is érdekelt (egyébként tudománypárti vagyok, ateista lévén, de nagyon érdekes volt mindig is látni, hogy a két terület mennyire különböző nézetekkel viseltetik és hogy mennyire más dolgokkal magyaráznak egy-egy jelenséget), ezért különösen tetszett ez a vonal a történetben. Nagyon érdekelt, hogy mi is az a Por, és hogy mit csinál, miért olyan fontos? Párhuzamos univerzumok?! Miért van mindenkinek daimónja, egyáltalán mi is az pontosan? Az ember lelkének egy kivetülése, része? Mi van az Aurorán túl? Nagyon sodort magával a könyv, lehetetlen volt letenni. 

Sajnos sok kérdésemre vagy egyáltalán nem kaptam választ, vagy nem volt valami kielégítő, de nem zavar, mert vannak még részek, úgyhogy bőven van ideje az írónak minden kitálalni. A történet végén lévő csavar nem túlzottan lepett meg, hiába nem emlékeztem már a filmből kb. semmire, ez a része valahogy megmaradt – Lord Asrielt meg Mrs. Coultert egyébként gyűlöltem, és nagyon örültem, hogy Lyrának nem velük kellett felnőnie. Egyikükkel sem. Sok karaktert viszont imádtam, Lyra mellett még például a gyiptusokat, vagy Ioreket (nagy kedvenc!), Serafinát is. 

Úgyhogy nagyon várom már a következő részt, bár félek, messze lesz még, mire oda eljutok...

pontozás

            

Újabb szerda, újabb top 5! Kezd kicsit egyhangúvá válni a blog, de mostanában régebbi könyveket olvastam, amikről nem voltak olyan mélyreható gondolataim, no meg annyira időm se, úgyhogy nem igazán volt alkalmam értékelést hozni. De hamarosan! :) Addig is folytatnám Reta Top 5 szerda témájával mára, mégpedig azzal, hogy társíts dalt 5 könyvhöz, ami a június 9-én tartott kórusok éjszakája tiszteletére lett kitalálva. Megmondom őszintén, ez volt az első, hogy hallottam erről a rendezvényről, ugyanakkor nem is sok közöm van a kórusokhoz, szóval talán nem annyira meglepő... :) Mindenesetre mindig is remek kezdeményezésnek tartottam a "valami(k) éjszakája" féléket, a múzeumok és a szabadulószobák éjszakái is évek óta nagy kedvenceim, szerintem szuper, hogy egy évben egy nap az embernek több és olcsóbb lehetősége van eljutni ilyen helyekre, megtapasztalni különböző dolgokat. 

A mai téma nem volt egyszerű, ugyanis én sokszor hallgatom ugyanazt az adott számot miközben adott könyvet olvasok, és ezáltal az a szám automatikusan az emlékeimben mindig az adott könyvhöz ragad, akkor is, ha például abszolút semmi köze nincs se a történethez, se a karakterekhez, meg úgy alapjáraton semmihez. Nehéz volt ezektől a daloktól elvonatkoztatni és olyat találni, ami tényleg kötődhet is a könyvhöz logikusan. :D

AZ ALÁBBI POSZT ERŐSEN SPOILERES LEHET A SZEREPLŐ KÖNYVEKRE NÉZVE!

#1: Danse Macabre by Delain

If I ever make another vow
It's to live for what's right here and now
Let the eart cover me!
Angels will call for me!
But in time
Not tonight

Ez a dal kivételesen olyan helyzetben van, mint amit fentebb is említettem, azzal a különbséggel, hogy ezt hozzá is tudom kötni a könyvhöz, aminél mindig hallgattam!! :D Ez a könyv, jobban mondva, könyvek pedig nem mások, mint Pierce Brown-tól az Arany háború és a Hajnalcsillag. A dalban az énekes szembenéz a halállal és pimaszul tudatja vele, hogy egyszer majd eljöhet érte, de az a nap nem a mai lesz, és ez elég erősen hajaz Darrow gondolataira, aki e két könyv során többször is farkasszemet néz a halállal, többször is felkészül rá, de az végül nem jön el érte.

#2: All The King's Horses by Karmina

All the king's horses and all the king's men
Couldn't put me back together again
Run with my hands on my eyes
Blind, but I'm still alive
Free to go back on my own
But is it still a home
When you're all alone?

Ez a dal szerintem könnyen ráilleszthető FitzLovag karakterére Robin Hobb Látnok-ciklusából, a trilógia végére ugyanis Fitz eléggé elveszíti nemcsak a kedvesét és lányát, de önmagát és helyét is a királyságban, és végül nem is tér vissza oda annak ellenére sem, hogy lennének, akik visszafogadnák és segítenének neki újra beilleszkedni.

#3: Save It for the Living by Smash Into Pieces

I hear your thoughts, I bid farewell
I see you cry, I feel like hell
I want you to be strong
Let the show go on
Don't sacrifice the rest of your life missing me

Bár Judy Raana Raas Csodaidők – Kiszakadtak könyvéből Giin lánya, nem pedig szeretője (a dal nem mondja ki egyértelműen, de feltehetőleg egy szerelmes párról szól a dal), Judy ugyanúgy szembenézett azzal, hogy Giin-t elveszik tőle és Giin ugyanígy állt a dologhoz, mint a dalban: hogy ne sajnálja őt, ne pazarolja el az életét arra, hogy őt hiányolja a családból, mert vannak sokkal fontosabb dolgok is.

#4: I Will Pick You Up (feat. Tamika) by S3RL

When they bring you down
Drag you through the ground
I can pick you up
Yeah, I will pick you up
And when they make you fall
Can't take it no more
I can pick you up

Itt maga a dal stílusa nem egészen illik a könyvhöz, erős partizene lévén, viszont ezt szintén nagyon sokat hallgattam Soman Chainani: Itt nincsenek hercegek olvasásakor és a dalszöveg egészen illik Agatha és Sophie barátságához (bár gondolom az eredeti dal szerelmesekről szól, na, nem mintha az annyira ellenemre lenne a két lány esetében...), mivel ők is bármit megtennének a másikért és mindig ott vannak egymásnak.

#5: Labyrinth (feat. Miyoki) by Trivecta

There's a man in a house
Between drones and his spouse
Snatching up fairytales
And delaying its trails

A dalban egy labirintusról van szó, és elég erős utalásokkal van tarkítva A Faun labirintusa című filmre, ám körbelengi a dalt és a szöveget is egyfajta misztikus, rémisztő atmoszféra, épp ezért juttatta ez a dal a Naomi Novik: Rengeteg című könyvet, amiben az erdőnek hasonlóan eerie hangulata van. Plusz, van szó benne egy misztikus "szörnyről", aki akár Szarkan is lehet.

Igen, igen, tudom, hogy csütörtök van, sssh Szóval, kissé megkésve bár, de jönnék az eheti top 5 szerda listával. Bár a múlt héten a Reta által kitalált témával jöttem, most a "hivatalos" témát hoznám, mivel őszintén megmondom, sokat gondolkoztam, de literally egy véres jelenet se jutott eszembe. :D Na, de az igazság az, hogy apafigurákból se sikerült ötöt összegyűjtenem... Pedig az egész olvasmánylistámat végignézegettem, és úgy látszik, nem nagyon olvasok olyan könyveket, amelyekben menő apák vagy apafigurák szerepeltek volna; vagy csak nem emlékszem rájuk. Nem is tudom, melyik a szomorúbb...

Mindenesetre azért ez a téma június 13-ára, mert Amerikában június 3. vasárnapján ünneplik az Apák Napját, (és egyébként Magyarországon is). Ilyenkor mindig elszomorít egy kicsit a gondolat, hogy nálunk (meg az egész világon, igazából) mennyire nincs ennek hangja, én egészen kamaszkoromig nem is tudtam, hogy apák napja is létezik – mindig furcsálltam is, hogy ha anyák napja van, apák napja miért nincs? Persze, aztán kiderült, hogy van, csak körülbelül senkit nem érdekel... :D Nyilván, a mai napig úgy van, hogy az anyák sokkal több munkát belefektetnek a gyereknevelésbe és nagyobb a felelősségük, ugyanakkor a) ez nem minden családra igaz, b) attól még egy apa is nagy hatással van a gyermekére és ha jó apa, igenis hadd legyen neki is egy nap, amikor a gyermekei kifejezhetik hálájukat. :) De nem is húznám tovább a szót:

(c) hoskky

Burrick, Robin Hobb: Látnok-ciklus sorozatából

Most olvastam ki a Látnok-ciklus trilógiát, és bár Burrick nagyon nem apafigurának indult, főleg a harmadik kötet végére szilárdult meg bennem az a nézet, hogy de, nagyon is jó apa lenne ő, hiába nem volt saját gyermeke. Fitzet is, bár nagyon szigorúan nevelte, mindvégig szerintem félig-meddig úgy gondolt rá, mint a saját gyerekére, annak ellenére, hogy ezt nagyon nem szerette kimutatni. Később pedig egy csecsemő közelében is láthattuk, hogy mennyire szomjazik Burrick egy olyan életre, amit az apaság nyújthatna neki, én pedig szívből kívánom, hogy ez sikerüljön is neki.

Sirius Black, a Harry Potter sorozatból

Sirius sem a szó szoros értelmében véve volt apa, hanem inkább apafigura, hiszen ugye Harry keresztapja volt csupán. És bár sajnos nem töltöttek együtt valami sok időt, azon rövid idő alatt is világossá vált, hogy Sirius nagyon törődött Harry-vel, és fáj a szívem a tudattól, hogy Harry annyi ideig volt árva, aztán mikor végre valahára feltűnik a színen valaki, aki betölthetné a szülei halála által keletkezett űrt a szívében, az az illető is eltávozik... :( Sirius halála volt az egyik legszomorúbb pillanata a Harry Potter sorozatnak számomra, nem csupán azért, mert imádtam a karakterét, hanem azért is, mert hogy túl korán távozott. Harry-nek még bőven szüksége lett volna arra, hogy végre valaki gondoskodjon róla és úgy szeresse, mint a saját gyerekét.

Ned Stark, a Tűz és a Jég dala sorozatból

Ned az egyik kedvenc Trónok harca karakterem, és legyünk őszinték, ő egyike a sorozat azon kevés szereplőinek, akik elég normálisak és morálisan jók. :D Természetesen, pont ezért elég hamar ki kellett nyírni a sztoriból, aminek egyértelműen nem örültem túlságosan, és a mai napig hiányzik, bár a könyvsorozatnak csak az első részét olvastam, miután a másodikon majdnem egy évig próbáltam átrágni magam, sikertelenül... Mindenesetre ha valaki, akkor Ned szerintem szuper apa, sose kivételezett egyik gyerekével sem (pedig voltak páran), mindenki megkapta azt, amit érdemelt, még Jon Snow-ra se úgy gondolt, mint egy fattyúra, akit szívességből nevel fel (nyilván persze később kiderült, ki is ő valójában), hanem tényleg vele is törődött.


Hát, és ennyi. Kemény három karaktert sikerült találnom... na sebaj, majd a következő hét jobban sikerül. 

A próféciákat senki sem értheti meg. Egészen addig nem, amíg valóra nem válnak. Olyan ez, mint a lópatkó. A kovács mutat az embernek egy darab vasat, amire az ember azt mondja: ebből aztán sosem lesz patkó. De miután a vasdarab megjárja a tüzet, és végigszenvedte a kalapácsok csapásait, az embernek el kell ismernie, hogy pompásan illik a lova patájához.

Fitz ​a királyának és a népének szentelte magát, s élete végéig szolgálta is őket. Igaz, hogy a misztikus Ösztön segítségével túlélte saját halálát, de ezalatt utolsó barátait is elveszítette, tán Éjszem, a hozzá kötődő farkas kivételével. De vajon kit szolgálhat egy uralkodóját vesztett királyi orgyilkos? Hogyan tekintsen a népre, amely megvetette őt halála óráján? Milyen céljai lehetnek valakinek egy második életben? Lovag fattya saját magának ad küldetést, s a trónbitorló Pompa ellen indul öngyilkos megbízatásra. De vajon hány élete lehet még egy orgyilkosnak? Befolyásolhatja-e egyetlen ember népek sorsát? Vagy egyszerűbbnek tűnő kérdések ragadják magukkal? Új barátokat szerez, vagy elveszti utolsó társát is? Mit tesz az emberrel, aki miatt kedvese elhagyta? Több-e puszta létezésnél az, ami a második születés után várja?

értékelés

Ha minket is valami ránk igaz jelző alapján neveznének el, hát hót ziher, hogy Türelem úrnő biztos nem lennék. Sok érzelmet kiváltott belőlem ez a könyv ugyanis, de türelmet, na, azt nem.

Ez a könyv számomra egy őrületes hullámvölgy volt. A legeleje nagyon tetszett, aztán egészen a könyv közepéig azt hittem, meghalok az unalomtól és a sok érdektelen, idegesítő picsogástól, majd végre ismerős arcok bukkantak fel és megint jó volt a könyv; aztán ismét lelaposodott, és ez így körforgásban ment végig (hiszen a Bolond is megmondta, nemde?) Az elején attól féltem, hogy a feltámadás utáni részt fogják elhúzni, Fitz újra emberré válásának hosszú, fájdalmas útját, de végül úgy történt, hogy az a rész nagyon tetszett, és a végén már azért fohászkodtam, bár inkább azt húzták volna el. Nem pedig azt a szenvedéses önkeresést és azon ügyetlenkedések sorát, amit Fitz levágott nekünk 100-200 oldalban. 

^ too real

Nem értem, miért kellett ezt a könyvet majdnem 700 oldalig húzni. A 700 oldalból legalább 400, ha nem több, szimplán Fitz nyafogásáról szól, aminek én azt hittem, már az előző kötetben mesterévé vált, de oh boy, nem tudtam, mi vár rám ebben. Ez a kötet végképp megutáltatta velem Fitzet, és most már nem látok benne semmi mást, csak egy gyáva, döntésképtelen, majdhogynem életképtelen karaktert, akit csak és kizárólag Éjszemmel való kapcsolata tesz érdekessé. Semmi más, nuku. Semmit az égvilágon nem tud felmutatni. Folyamatosan azt hangoztatja magáról, hogy de hát ő csak egy fattyúúúúú, aztán végig úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyermek. Miért is jelenik meg az 'orgyilkos' szó a címekben? Mert hogy nem Fitz miatt, az tuti. Nem sok embert ölt meg a sorozat alatt, és pont azokat nem sikerült megölnie, akiket kellett volna. Hát milyen orgyilkos az ilyen? (Erre legalább maga Fitz is rájött, hogy mennyire pocsék is ebben a műfajban.) A könyv első fele másról sem szól, csak hogy Fitz vándorol, igyekszik Vásárhelyre, hogy bemutasson Pompának, az út során többször elfogják, ő persze mindig kiszabadul és egy idő után az ilyen jelenetek piszkosul repetitívek kezdtek lenni. Már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy az írnok, akinek lejegyzéseit olvashatjuk a fejezetek elején, nem más, mint Fitz, szóval hótbiztos, hogy nem hal meg. Így pedig hol az izgalom? Sehol, és még csak szórakoztatni sem szórakoztatnak ezek a jelenetek, mert Fitz huszonvalahány éves létére olyan jellemileg, mint egy begyöpösödött grumpy öregapó, aki utálja az életét és csak panaszkodni meg nyávogni tud. 

Ami még szintén kicsapta nálam a biztosítékot, az az, hogy több karaktert is szerethetetlenné tett nekem az írónő ebben a kötetben, még a Bolondra is néha a szemöldökömet húzogattam, és esküszöm, a végére már talán Csillag lett a legkedvelhetőbb (Éjszemen kívül, persze. Éjszem szent és sérthetetlen.) Ja és persze a Bolondról sem tudtunk meg a végén semmit. Miért is kellett volna? A válaszok senkit nem érdekelnek, de több száz oldalon való vándorlás, na, az igen. Komolyan, mintha A gyűrűk ura filmet olvastam volna papírra vetve.

Nagyon tetszett, hogy az Elődök gyakorlatilag sárkányok (élek-halok a sárkányokért) és összességében a Mesterség-úton és az azután történt részek izgalmasak, érdekesek voltak, szépen is voltak megírva, mégis egész végig hiányérzetem maradt. Valahogy nem volt elég, úgy éreztem, hogy még mindig túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a könyv pedig rohamosan közeledett a vége felé, és féltem attól, hogy sok kérdésemre nem is kapok választ. A felélesztésüknek módja is szíven ütött; bántott, hogy az írónő csak így ripsz-ropsz feláldozná Igazságot a nagyobb jóért, amit meg is tett, majd néhány oldallal később Fitz és Éjszem vihogva, pár csepp vér segítségével egy egész kertnyi sárkányt felébresztettek csupán csak az Ösztön segítségével. Értem én, hogy ez csak és kizárólag az Ösztön használatával történhetett meg ilyen könnyen, mégis úgy éreztem, hogy gyakorlatilag feleslegessé tette az írónő ezáltal az Igazság és Hanna által hozott mérhetetlen áldozatokat. 

Na és végül a befejezés? Szánalmas, hogy azt a rengeteg titkot és rejtélyt, ami a legjobban izgatott (kik az Elődök? kik a Martalócok és miért szipolyoznak? hogyan szipolyoznak? mi a céljuk? Pompa miért olyan, amilyen? stb.) konkrétan 10 oldalban, nagyon röviden, kb. függelékként magyarázta el az írónő és kész, ennyi. Fitz nyavalygásai, repetitív elfogatásai és megmenekülései megérdemeltek 300 oldalt, de ezek a kérdések nem érdemeltek meg egy teljes fejezetet? Hát komolyan, én éreztem magam kínosan a végén. Igazság is többet érdemelt volna.

Nem feltétlen számítottam happy endre, viszont sokkal komorabb és kielégítetlen befejezést kaptam, mint amire vártam. Reménykedtem benne, hogy Fitz kezd magával valamit, hogy végre-valahára hasznossá tegye magát, erre elvonul remetelétbe úgy, hogy még talán harminc sincs. Örültem, hogy Éjszemmel maradt, de... ez így annyira nyomasztó. 

Fáj ezért a könyvért a szívem, mert szeretem ezt a sorozatot. De ennél a befejezésnél, annyival, de annyival többet érdemelt volna.

pontozás

      *

*a fél csillag csak a sárkányoknak szól

Úgy döntöttem, hogy én is csatlakozom a Top 5 Szerda kezdeményezéshez, mégpedig Réta témaköreit használva (egy kivételével, amit majd valószínűleg le fogok cserélni). Megmondom őszintén, mindig is hadilábon álltam az ilyen folyamatos challenge-szerűségekkel, ezért fogalmam sincs, mikor fogom ezt is megunni... de hát majd meglátjuk. ¯\_(ツ)_/¯

A mai téma a június 3.-ai építők napja tiszteletére a kedvenc világfelépítéseket gyűjti egy csokorba, ami számomra elég kézenfekvő téma, ugyanis az általam olvasott könyvek nagy része fantasy vagy sci-fi (és főleg disztópia). Az építők napját minden június első vasárnapján tartják Magyarországon, az 1897. június 6-7-i első magyar Építőmunkás kongresszus tiszteletére. Ezen a napon emlékezünk meg az építőipar területének mindazon dolgozóiról is, akik már nem lehetnek velünk. 

Építsd a házad olyan szeretettel, mintha szerelmesed lakoznék majd benne.

Úgyhogy akkor vágjunk is bele!

N. K. Jemsin: Az ötödik évszak

Az elején nem számítottam arra, hogy nekem ez a könyv kedvenccé válik majd, lassú volt a történetvezetés, az elején nehezen rázódtam bele – de aztán elkezdett kirajzolódni körülöttem a világ, amit az író megalkotott, és beleszerelmesedtem. Tudni kell rólam, hogy nagyon szeretem az apokalipszis-koncepciókat, minél egyedibb, annál jobb, és bizony Az ötödik évszakban nemhogy egy, hanem tucatnyi világvége koncepció volt: forrongó évszak, levegőtlen évszak, savas évszak, őrült évszak... bár ezek összegyűjtése csak egy függelék volt, hiszen a könyv az éppen aktuális ötödik évszakot tárgyalja. Nagyon érdekes, hogy van egy világ, amit ironikus módon Rezdületlennek hívnak, és ahol folyamatosan olyan katasztrófák történnek, hogy úgymond világvégét hoz magával. Rengeteg érdekes dolgot sorakoztatott fel az író, kezdve a Föld tektonikus mozgásait érzékelő, kitaszított orogenektől a lebegő obeliszkekig, és bár a könyv sok mindent nem tárt fel, ennek ellenére is imádtam minden sorát (és reménykedek, hogy a további kötetek majd fényt tárnak dolgokra, amiket még nem értek).

Soman Chainani: Jók és Rosszak Iskolája

Egyértelmű másik kedvencem a Jók és Rosszak Iskolájának világa, ami bőkezűen nyúl vissza a hagyományos mesék világába és merít ötleteket onnan, csak azért, hogy aztán úgy csűrje-csavarja azokat, hogy végül sikerül egy teljesen egyedi, mesésen kreatív világot létrehoznia. Imádtam az alapsztorit, hogy a diákokat "mesehősöknek" nevelik, hogy mindenkinek volt valami jól ismert mesehős-leszármazottja, imádtam a sok varázslatot, azt, hogy bármi megtörténhetett, hogy ha a megfelelő ember kívánta. A könyv olyan mézesmázos dolgokat vegyített kegyetlen és undok dolgokkal, hogy az akár visszatetsző is lehetne, nekem azonban nagyon megtetszett, hogy a mese vonal ellenére nem egy habos-babos történetet kaptunk, hanem egy nagyon is fontos dolgokról, mint például a barátság erejéről szóló végtelenül tarkabarka történetet kaptunk szerethető szereplőkkel.

Robert Jackson Bennett: Isteni városok sorozat

Ez a sorozat nagyon-nagy kedvencem, és ez részben a csodálatos világfelépítésnek köszönhető. Az Isteni városokban alapvetően két különböző világot, országot ismerhetünk meg: a Kontinenst, ahol régen istenek uralkodtak és írták a történelmet, alakítgatták azt, és Szajpúrt, ahol az embereket a kontinenslakók előszeretettel domináltak és használtak rabszolgaként, és ahol semmilyen isten nem volt, hogy a segítségükre siessen. Egészen a kadzsig, aki elpusztította a Kontinens isteneit (vagy legalábbis egy részüket), félig pusztulásba taszítva ezzel az országot, a szajpúriak pedig felemelkedtek, és minden erejükkel azon voltak, hogy az összes csodát és isteni eredetű dolgot az utolsó darabig eltüntessék a föld színéről. A sorozat a megmaradt csodákról, istenekről, politikai intrikákról szól, és annyi potenciál van benne, hogy a harmadik rész után is bőven lett volna még mit írni. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia sorozat

Schwabot természetesen nem hagyhattam ki, eddig ugyanis bármit olvastam tőle, annak a világa mindig nagyon megnyerő volt, mégis az Egy sötétebb mágia sorozatot választottam, mert mind közül ez a legkidolgozottabb és -érdekesebb is szerintem. Nagyon tetszett a négy párhuzamosan létező London gondolata: vörös London, ahol virágzik a mágia; fehér London, ahol haldoklik; fekete London, ahol a mágia már átvette a hatalmat és bekebelezte magának a világot; szürke London, ahol a mágiának hamva sincs. A főszereplő ezen világok között tud járkálni, és mindegyik London egy egyéniség, roppant érdekes volt olvasni arról, hogy egy-egy város történelme és kinézete hogyan alakult át a mágia hatására. Schwab nagyon ért a világfelépítéshez, és mindezek mellett még gyönyörűen is ír, s bár a sorozat maga nem tartozik a kedvenceim közé, a világa mindenképpen igen. 

Naomi Novik: Rengeteg
Ez a könyv szintén a mesés vonalba illik és valójában nem is egetrengetően jó a világépítés benne, de nekem mégis nagyon megtetszett. A Rengeteg erdőben történő dolgok varázslatosak és rettegéssel teliek, nagyon sok minden történik ott, amit inkább el sem akarok képzelni. Az egész történet nagyon sötét hangulatú, de meglepően addiktív és nagyon olvastatja magát. Különösen érdekessé tették a különböző népmesei elemek, amelyeket Novik szláv folklórból gyűjtött össze. A könyvnek több hibája is volt, amit más körülmények között idegesítőnek találtam volna (Mary Sue főhősnő, tipikus YA love interest), én azonban mégis imádtam, és biztos vagyok benne, hogy ez nagyrészt a magával rántó világnak köszönhető.

Rájöttem egy ősi bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe.

A Hat Hercegség trónörököse, Igazság herceg politikailag sikeres házasságot és ezzel együtt szövetséget kötött a Hegyvidéki Királysággal, megszilárdítva ezzel a Látnokok országlásának biztonságát. A kívülről erős családot azonban belviszály gyötri. Az uralkodó, Elmés király egészségi állapota bizonytalan, az utódlás kérdése megosztja az udvart. A Vörös Martalócok kalózai ismételt támadásokat intéznek a Hercegségek földjai ellen, azonban a király új hajói megpróbálják útjukat állni a támadóknak. Fitz, az uralkodó fiának törvénytelen gyermeke, – aki birtokában van a Mesterség és az Ösztön különleges képességének is – fölveszi a harcot a szipolyozottak, a Vörös Martalócok által élőhalottá tett szörnyetegek ellen. Társául fogadja Éjszemet, a fiatal farkast, ekivel mentális kapcsolatot teremt, különleges szellemi lehetőséget használva. Kosvárban találkozik gyermekkori szerelmével, Mollyval…

borító

Nem igazán nekem találták ki az ilyesféle fantasy borítókat, jobb szeretem a minimalista, de mégis ötletes és esztétikailag nagyon tetszetőseket, úgyhogy nem sok mondanivalóm van... Hiányzik róla Éjszem. :P 

értékelés

Először is kezdeném azzal, hogy egészen az első kötet végéig abban a tudatban voltam, hogy ez a könyv ott, ilyen hirtelen és váratlanul ér véget, aztán rájöttem, hogy a puhafedeles változatnál két kötetben adták ki, én meg így...

Na de hát mindegy is, még időben sikerült rájönnöm, még mielőtt belekezdtem volna a harmadik részbe, hál' isten. A második rész elolvasása sokat nyomott a latba, mert jóval eseménydúsabb volt a sztori második fele, mint az első, a történetvezetés még mindig eszeveszettül lassan folyó (nem is értem, hogy tetszhet nekem?!), de ennek ellenére képtelen voltam letenni a könyvet. De tényleg. 

Ugyanakkor túl elfogult lennék, ha azt állítanám, hogy nem voltak hibái a könyvnek. Ugyanis ahogy előrehaladtunk a sztoriban, egyre inkább megutáltam Fitzet. Az első könyvben sem nőtt túlzottan a szívemhez, de itt egyre ellenszenvesebbé vált, ahogy férfivé válva önző és nyafogó lett, egy férfi, aki elfelejtette a kötelességét és fittyet hányva a barátaira, mindig a saját feje után ment, többször is megsebezve azokat a barátságokat. És sokszor csupán egy "nőstény" miatt, ahogy Éjszem mondaná. A romantikus szál megmérgezte számomra az egész könyvet; nem tartottam odavalónak, a könyv rengeteg izgalmat tartogatott így is a sok hullámú, néha már nehezen követhető ármánykodások tengerével, erre elrontja az írónő egy ilyen végtelenül unalmas és felesleges románccal, aminek egyik tagját sem sikerült megkedvelnem. Molly piszkosul idegesített, pedig az első kötetben még nem igazán volt bajom vele (kedvelni sem kedveltem, de együttéreztem vele az undorító apja miatt), itt viszont többször is kiakasztott és néha legszívesebben a falat kapartam volna, annyira irritált. Pedig még azt se tudom mondani, hogy jogtalanul viselkedett; szerelmes volt Fitzbe, fogalma se volt, hogy milyen szálak kötik Fitzet a kastélyba, a királyhoz, ezért természetes, hogy nem bírta megérteni, miért nem lehet ő a legfontosabb prioritás. Megértettem a független, erős női szerep kényszeredett felvételét is, hiszen így akarta felvértezni magát az egész fiatalkorán átvezető szégyent és megalázkodást, amit apja miatt kellett elviselnie. Mégsem tudtam együttérezni vele. Nem tudott érdekelni a kapcsolata Fitz-el, ezért pedig minden egyes sort untam vagy utáltam (vagy mindkettő), amit kettejüknek szentelt az írónő.

Mint említettem, imádtam a rengeteg intrikát, amivel bombázott minket Hobb, ugyanakkor, főleg a könyv második felében, kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki mennyire idiótán viselkedik. Mintha senkinek nem lett volna józan paraszti esze! Pompa úgy szövögethette a hálóját kénye-kedvére, hogy literally senki nem rótta meg érte, senkinek nem jutott eszébe, hogy ami megy Kosvárban, azzal nem lehet életet menteni vagy világot váltani, mindenki ült a babérjain, arra várva, hogy valaki más cselekedjen, valaki más mentse meg őket, és az egyetlen embert, aki tényleg próbált segíteni, Igazságot, megrótták azért, amiért nem tett semmit – pusztán azért, mert nem érdekelte őket annyira, hogy észrevegyék, mik folynak a háttérben. Még ha nem is értették volna, mit művel Igazság a Mesterséggel, nem tudom, miért gondolta a nép végig azt, hogy Igazság semmit nem tesz, Pompa pedig majd a megmentőjükké válik. Hah. Vicc.

Pompa remek villain, olyannyira sikerült megutálnom a könyv végére, hogy minden egyes alkalommal, amikor a neve feltűnt a papíron, legszívesebben a falhoz vágtam volna a könyvet (persze ilyet nem csinálunk soha.). Akit nagyon megkedveltem, az a természetes jófej szereplőkön (Igazság, Burrick, Árny) kívül Türelem úrnő volt és Kettricken, mindketten bebizonyították, hogy zseniális női karakterek, mindketten egyéniségek a maguk erősségeivel és gyengeségeivel és őszintén megszerettem őket. Különösen Türelem lepett meg, az első kötet után ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nő majd. 

Éjszemmel kapcsolatban szerintem kissé kakukktojásnak számítok, ugyanis eleinte nem szerettem, hogy bekerült a sztoriba, nem akartam, hogy Fitz az Ösztönnel törődjön, hogy bármilyen köze is legyen hozzá, mert féltem, hogy totál taccsra vágja a sztorit, és hogy nagyobb szerepet kap ez a vonulat, mint a többi, de végül megenyhültem felé, és elfogadtam. 

A könyv vége után meglehetősen félek a harmadik résztől, nagyon remélem, hogy nem olyan lesz, mint amire számítok... de majd úgyis kiderül. 

pontozás