n. k. jemisin: az obeliszkkapu

Nem az a világ rendje, hogy az erős felfalja a gyengét, hanem az, hogy a gyenge megtéveszti, megmérgezi az erőset, és addig suttog a fülébe, amíg az el nem gyengül.

Tízgyűrűs Alabástrom – az őrült, a világ megnyomorítója, a megmentő – küldetéssel tér vissza: ki akarja képezni utódját, Essunt. Essunt, aki menedékre lelt, de a lányát nem találta meg. Alabástrom egy kéréssel áll elő: ha Essun megteszi, az örökre megpecsételi Rezdületlen sorsát. Eközben messze tőle Nassun, a lánya egyre erősebb lesz – és a döntései meg fogják törni a világot. Egyre sötétebbé válik a mindennek végét jelentő évszak, miközben a civilizáció fokozatosan belesüpped a hosszú, sötét éjszakába.

Az ötödik évszak a tavalyi év egyik legemlékezetesebb és -meglepőbb olvasmánya volt számomra. Fénysebességgel szippantott magába ennek a különleges könyvnek a világa és egyedisége, és ott, akkor kimondtam, hogy ennél egyedibb könyvet aligha olvastam eddig.

Épp ezért nagy szívfájdalommal mondom ki, hogy a második rész közel sem hozta azt az eksztázist, amit az első kötet.

Sajnálatos módon ezt a kötetet sem kímélte a második rész szindróma, pedig reménykedtem benne, hogy Jemisinnek sikerül elkerülnie, de csalódnom kellett. Az a baj Az obeliszkkapuval, hogy nem igazán történik benne semmi. Lassú, vontatott, mindemellett az írásmód sem segít a gördülékeny olvasásban; míg az előző részben indokolt volt az E/2. személy használata Essun részeinél, ebben a részben sok helyütt idegesített, és nem igazán értettem, hogy miért is kell ezt nekem ilyen stílusban olvasnom? Úgy éreztem, semmi értelme nem volt. pláne, hogy Nassun megjelenésével bejött az E/3. is, így csak sokszor összezavart.

És el is érkeztünk egy másik problémámhoz, az pedig Nassun. Ugyanis nem sikerült megszeretnem őt. Az elején még úgy-ahogy szimpatikus volt, kíváncsi voltam, hogy merre halad majd a karaktere és hogy mennyi ideig fogja kibírni az apja mellett. Aztán valami hiperszuperül OP orogén vált belőle 10 évesen, én meg így... mi? Az ő részei egyébként jóval érdekesebbek voltak, mint Essuné, kivétel a Schaffához kapcsolódó dolgokat, mert az őrzőt abszolút nem tudtam megkedvelni. Igen, érdekel, hogy hova fog eljutni, de lélekben egyáltalán nem vagyok ott vele, és ez zavar.

A könyv első fele végtelenül unalmas. Amikor végre kapunk válaszokat, akkor is zavaró halomként kapjuk meg őket, ráadásul nehezen érthetően tálalva. Nyilvánvalóan az sem segített ki, hogy nagyon sokat felejtettem az első rész óta (már bánom, hogy nem olvastam előtte újra), de sokszor azt éreztem, hogy az író túlbecsül engem és okosabbnak gondol, mint vagyok, ez pedig sokszor bosszantott, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg én vagyok a hülye, és nem értem, hogy itt most miről van szó, vagy csak az író nem adott elég támpontot.

Továbbá, van valami, ami elég nagy csalódást okozott, ez pedig annak a bizonyos valaminek a bevezetése, amit spoiler nélkül nem tudok megnevezni, de az ezüstös dologról beszélek. Valahogy annyira nem idevalónak érzem,  nem ebbe a történetbe, nem ebbe a világba... pláne ilyen béna névvel. Amikor elkezdték sejtetni ezt a dolgot, akkor nagyon vártam, hogy valami olyat tárjon elém az írónő, amit üt, erre egy ilyen tök unalmas elemet kapunk. Meh.

Mindenesetre Rezdületlen világa még mindig lebilincselő, és természetesen nagyon érdekel a harmadik kötet, annak ellenére is, hogy ez nem igazán talált be. (No meg a trilógiák harmadik részei azért jók szoktak lenni egy gyenge középső után.) Kicsit félek a könyv végén elhintett várható cselekménytől, és remélem, hogy többet fogunk kapni Hoából, Tonkee-ból és Alabástromból, mert ők azok, akiket kedvencnek titulálhatok ebben a könyvben. 

értékelés