A változás lassan nyíló virág. A legtöbben nem láthatjuk kifejlett valójában. Nem magunknak ültetjük, hanem az eljövendő nemzedékeknek.De megéri gondozni. El nem hinné az ember, hogy mennyire megéri.
Bosszú. Egyike azon dolgoknak, amiben Sigrud je Harkvaldsson nagyon-nagyon jó. Talán nincs is más, amihez ennyire ért. Úgyhogy amikor megtudja, hogy legrégebbi barátját és szövetségesét, a korábbi miniszterelnököt, Shara Komaydot meggyilkolták, csak egyetlen dolgot tehet. Semmilyen halandó erő nem akadályozhatja meg Shara gyilkosainak szenvedéssel teli, rettenetes végzetét.
Küldetésének halálos pontossággal való teljesítése közben viszont Sigrud egyre inkább fél attól, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg. Rájön ugyanis, hogy Shara gyilkosságának megtorlásához egy titkos, évtizedek óta tartó háborúban kell részt vennie, és legyőznie egy fiatal, dühös istent, valamint fényt derítenie Bulikov, a csodák városának utolsó nagy rejtélyeire. Közben pedig – és talán ez a legijesztőbb – végre a saját elátkozott létezésének értelmére is választ kaphat.
borító
A legkevésbé tetsző borító a három rész közül – a kedvencem az első köteté, a Lépcsők városáé volt. Ennek a színvilága nagyon nem az én stílusom, viszont pont annyira borongós és depresszív árnyalatú, mint amilyen a könyv maga. Annak is nagyon örülök, hogy mindhárom kötet követte az elsőben bemutatott mintát, ami, bár szerintem alap dolognak kéne lennie sorozatoknál, sajnos nem mindig sikerül.
értékelés
Micsoda utazás volt ez, és mennyire, mennyire sajnálom, hogy véget ért! Amilyen döcögősen indult a kalandom Bennett sorozatával, olyannyira a szívemhez nőtt a végére; nem hiába, hiszen mind az író, mind a sztori rengeteget fejlődött a részek alatt. (De összességében, azt hiszem, a második a kedvenc kötetem.)
Mint azt már megszokhattuk, a Csodák városában szintén egy újabb főszereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket, aki ezúttal nem más, mint kedvenc drejlingünk, Sigrud, akitől őszintén, az elején féltem kicsit, hogyan fog szuperálni, mint főszereplő. Sigrud egy mérhetetlen mennyiségű dühtől, bánattól és kíntól szenvedő, megkeseredett karakter, aki olyan sok mindent elvesztett, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Az előző könyvek során is kedveltem őt, de csak ebben a kötetben nőtt a szívemhez igazán. Mint ahogy az történt az első kötetnél Sharával, a másodiknál Mulaghesh-el... I see a pattern here.
Miután Shara Komajdot meggyilkolják, Sigrud elszánja magát, hogy élete utolsó céljaként megbosszulja legjobb barátját és hű társát, ám hamar kiderül, hogy a korábbi miniszterelnököt nem véletlenül gyilkolták meg és sokkal fontosabb és nagyobb dolgok forognak kockán, többek között Shara adoptált lányának, Tatyanának az élete. Sigrudot egy meglehetősen nyers és durva karakternek ismerhettük meg korábbról, és féltem, hogy ha az ő szemszögéből követjük az eseményeket, akkor ez a nyerseség a narratíva kárára fog menni. Ó, mekkorát tévedtem. Sigrudban rengeteg érzelem lapul, amik mind nagyon, nagyon nyomasztóak. Roppant érdekes volt bepillantani egy gyakorlatilag hidegvérű gyilkos gondolataiba és érzelmeibe és látni, honnan indult és hova jutott, a drejling ugyanis hatalmas karakterfejlődésen ment át a három kötet alatt.
Sok új szereplőt vonultat fel a sztori, és régebbiek is visszatérnek (szívem csücske, Mulaghesh is megjelenik, szívem minden sornál, amiben részt vett, repesett). Ugyanakkor tizenhárom év eltelt és mind a visszatérő szereplők, mind maga a világ hatalmas változáson ment át – a modernizáció a Kontinens minden szegletébe eljutott, ahol régen automobilokkal és lepukkant vonatokkal jártak, most már a levegőben, drótokon közlekedő vonatokat is igénybe lehet venni. Nemcsak Ghaladesh, hanem a Kontinens főbb városaiban is virágzik a modernizáció, ami Bulikovban, a régi világ mementójában különösen érdekes hatást keltett. A Kontinens szépen lassan elért oda, hogy megfeledkezzen végre az isteneiről és a háta mögött hagyja őket, utat engedve ennek az újféle, modern világnak.
A sztori végig nagyon pörgött, alig bírtam letenni a könyvet, annak ellenére, hogy sok "csavar" elég egyértelműen volt elhintve a sorok között, ezért sok mindent előre láttam. Ettől függetlenül Bennett pont elég izgalmat és titkot hagyott a végéig, hogy az utolsó oldalakig fenntartsa az érdeklődésemet, továbbá a világ még mindig elvarázsol, a rengeteg istenség és isteni dolog a saját logikájukkal és működésükkel. Rengeteg új kérdést generált ez a rész, elhomályosította azokat az információmorzsákat, amiket eddig kőbe vésett szabályoknak vettünk a világ működéséről. Igen, igen, régen Szajpúrt nyomta el az istenségek által a kadzs megjelenéséig megtörhetetlen védelemmel ellátott Kontinens, ám most, hogy az istenek halottak (vagyis hát, nagy részük, ugyebár), Szajpúr nem ugyanezt teszi a Kontinenssel? Egy civilizáció történelme nem csak adott történelmi mozzanatok újra- és újrakombinálása, egy végeérhetetlen hurok? Hiszen mi is ismerjük a mondást, a történelem ismétli önmagát. Meg lehet-e törni ezt a ciklust?
Sajnálattal veszem tudomásul, hogy közös utam a sorozattal véget ért. Bár az előző két könyv is megállta önmagában a helyét, és végül is, a Csodák városa is ilyen, azt kívánom, bárcsak lenne még több. Köszönöm Bennett ezt a fantasztikus élményt, amit a sorozat adott.
Mint azt már megszokhattuk, a Csodák városában szintén egy újabb főszereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket, aki ezúttal nem más, mint kedvenc drejlingünk, Sigrud, akitől őszintén, az elején féltem kicsit, hogyan fog szuperálni, mint főszereplő. Sigrud egy mérhetetlen mennyiségű dühtől, bánattól és kíntól szenvedő, megkeseredett karakter, aki olyan sok mindent elvesztett, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Az előző könyvek során is kedveltem őt, de csak ebben a kötetben nőtt a szívemhez igazán. Mint ahogy az történt az első kötetnél Sharával, a másodiknál Mulaghesh-el... I see a pattern here.
Miután Shara Komajdot meggyilkolják, Sigrud elszánja magát, hogy élete utolsó céljaként megbosszulja legjobb barátját és hű társát, ám hamar kiderül, hogy a korábbi miniszterelnököt nem véletlenül gyilkolták meg és sokkal fontosabb és nagyobb dolgok forognak kockán, többek között Shara adoptált lányának, Tatyanának az élete. Sigrudot egy meglehetősen nyers és durva karakternek ismerhettük meg korábbról, és féltem, hogy ha az ő szemszögéből követjük az eseményeket, akkor ez a nyerseség a narratíva kárára fog menni. Ó, mekkorát tévedtem. Sigrudban rengeteg érzelem lapul, amik mind nagyon, nagyon nyomasztóak. Roppant érdekes volt bepillantani egy gyakorlatilag hidegvérű gyilkos gondolataiba és érzelmeibe és látni, honnan indult és hova jutott, a drejling ugyanis hatalmas karakterfejlődésen ment át a három kötet alatt.
Sok új szereplőt vonultat fel a sztori, és régebbiek is visszatérnek (szívem csücske, Mulaghesh is megjelenik, szívem minden sornál, amiben részt vett, repesett). Ugyanakkor tizenhárom év eltelt és mind a visszatérő szereplők, mind maga a világ hatalmas változáson ment át – a modernizáció a Kontinens minden szegletébe eljutott, ahol régen automobilokkal és lepukkant vonatokkal jártak, most már a levegőben, drótokon közlekedő vonatokat is igénybe lehet venni. Nemcsak Ghaladesh, hanem a Kontinens főbb városaiban is virágzik a modernizáció, ami Bulikovban, a régi világ mementójában különösen érdekes hatást keltett. A Kontinens szépen lassan elért oda, hogy megfeledkezzen végre az isteneiről és a háta mögött hagyja őket, utat engedve ennek az újféle, modern világnak.
A sztori végig nagyon pörgött, alig bírtam letenni a könyvet, annak ellenére, hogy sok "csavar" elég egyértelműen volt elhintve a sorok között, ezért sok mindent előre láttam. Ettől függetlenül Bennett pont elég izgalmat és titkot hagyott a végéig, hogy az utolsó oldalakig fenntartsa az érdeklődésemet, továbbá a világ még mindig elvarázsol, a rengeteg istenség és isteni dolog a saját logikájukkal és működésükkel. Rengeteg új kérdést generált ez a rész, elhomályosította azokat az információmorzsákat, amiket eddig kőbe vésett szabályoknak vettünk a világ működéséről. Igen, igen, régen Szajpúrt nyomta el az istenségek által a kadzs megjelenéséig megtörhetetlen védelemmel ellátott Kontinens, ám most, hogy az istenek halottak (vagyis hát, nagy részük, ugyebár), Szajpúr nem ugyanezt teszi a Kontinenssel? Egy civilizáció történelme nem csak adott történelmi mozzanatok újra- és újrakombinálása, egy végeérhetetlen hurok? Hiszen mi is ismerjük a mondást, a történelem ismétli önmagát. Meg lehet-e törni ezt a ciklust?
Sajnálattal veszem tudomásul, hogy közös utam a sorozattal véget ért. Bár az előző két könyv is megállta önmagában a helyét, és végül is, a Csodák városa is ilyen, azt kívánom, bárcsak lenne még több. Köszönöm Bennett ezt a fantasztikus élményt, amit a sorozat adott.
pontozás
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése