Rájöttem egy ősi bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe.
A Hat Hercegség trónörököse, Igazság herceg politikailag sikeres házasságot és ezzel együtt szövetséget kötött a Hegyvidéki Királysággal, megszilárdítva ezzel a Látnokok országlásának biztonságát. A kívülről erős családot azonban belviszály gyötri. Az uralkodó, Elmés király egészségi állapota bizonytalan, az utódlás kérdése megosztja az udvart. A Vörös Martalócok kalózai ismételt támadásokat intéznek a Hercegségek földjai ellen, azonban a király új hajói megpróbálják útjukat állni a támadóknak. Fitz, az uralkodó fiának törvénytelen gyermeke, – aki birtokában van a Mesterség és az Ösztön különleges képességének is – fölveszi a harcot a szipolyozottak, a Vörös Martalócok által élőhalottá tett szörnyetegek ellen. Társául fogadja Éjszemet, a fiatal farkast, ekivel mentális kapcsolatot teremt, különleges szellemi lehetőséget használva. Kosvárban találkozik gyermekkori szerelmével, Mollyval…
borító
Nem igazán nekem találták ki az ilyesféle fantasy borítókat, jobb szeretem a minimalista, de mégis ötletes és esztétikailag nagyon tetszetőseket, úgyhogy nem sok mondanivalóm van... Hiányzik róla Éjszem. :P
értékelés
Először is kezdeném azzal, hogy egészen az első kötet végéig abban a tudatban voltam, hogy ez a könyv ott, ilyen hirtelen és váratlanul ér véget, aztán rájöttem, hogy a puhafedeles változatnál két kötetben adták ki, én meg így...
Na de hát mindegy is, még időben sikerült rájönnöm, még mielőtt belekezdtem volna a harmadik részbe, hál' isten. A második rész elolvasása sokat nyomott a latba, mert jóval eseménydúsabb volt a sztori második fele, mint az első, a történetvezetés még mindig eszeveszettül lassan folyó (nem is értem, hogy tetszhet nekem?!), de ennek ellenére képtelen voltam letenni a könyvet. De tényleg.
Ugyanakkor túl elfogult lennék, ha azt állítanám, hogy nem voltak hibái a könyvnek. Ugyanis ahogy előrehaladtunk a sztoriban, egyre inkább megutáltam Fitzet. Az első könyvben sem nőtt túlzottan a szívemhez, de itt egyre ellenszenvesebbé vált, ahogy férfivé válva önző és nyafogó lett, egy férfi, aki elfelejtette a kötelességét és fittyet hányva a barátaira, mindig a saját feje után ment, többször is megsebezve azokat a barátságokat. És sokszor csupán egy "nőstény" miatt, ahogy Éjszem mondaná. A romantikus szál megmérgezte számomra az egész könyvet; nem tartottam odavalónak, a könyv rengeteg izgalmat tartogatott így is a sok hullámú, néha már nehezen követhető ármánykodások tengerével, erre elrontja az írónő egy ilyen végtelenül unalmas és felesleges románccal, aminek egyik tagját sem sikerült megkedvelnem. Molly piszkosul idegesített, pedig az első kötetben még nem igazán volt bajom vele (kedvelni sem kedveltem, de együttéreztem vele az undorító apja miatt), itt viszont többször is kiakasztott és néha legszívesebben a falat kapartam volna, annyira irritált. Pedig még azt se tudom mondani, hogy jogtalanul viselkedett; szerelmes volt Fitzbe, fogalma se volt, hogy milyen szálak kötik Fitzet a kastélyba, a királyhoz, ezért természetes, hogy nem bírta megérteni, miért nem lehet ő a legfontosabb prioritás. Megértettem a független, erős női szerep kényszeredett felvételét is, hiszen így akarta felvértezni magát az egész fiatalkorán átvezető szégyent és megalázkodást, amit apja miatt kellett elviselnie. Mégsem tudtam együttérezni vele. Nem tudott érdekelni a kapcsolata Fitz-el, ezért pedig minden egyes sort untam vagy utáltam (vagy mindkettő), amit kettejüknek szentelt az írónő.
Mint említettem, imádtam a rengeteg intrikát, amivel bombázott minket Hobb, ugyanakkor, főleg a könyv második felében, kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki mennyire idiótán viselkedik. Mintha senkinek nem lett volna józan paraszti esze! Pompa úgy szövögethette a hálóját kénye-kedvére, hogy literally senki nem rótta meg érte, senkinek nem jutott eszébe, hogy ami megy Kosvárban, azzal nem lehet életet menteni vagy világot váltani, mindenki ült a babérjain, arra várva, hogy valaki más cselekedjen, valaki más mentse meg őket, és az egyetlen embert, aki tényleg próbált segíteni, Igazságot, megrótták azért, amiért nem tett semmit – pusztán azért, mert nem érdekelte őket annyira, hogy észrevegyék, mik folynak a háttérben. Még ha nem is értették volna, mit művel Igazság a Mesterséggel, nem tudom, miért gondolta a nép végig azt, hogy Igazság semmit nem tesz, Pompa pedig majd a megmentőjükké válik. Hah. Vicc.
Pompa remek villain, olyannyira sikerült megutálnom a könyv végére, hogy minden egyes alkalommal, amikor a neve feltűnt a papíron, legszívesebben a falhoz vágtam volna a könyvet (persze ilyet nem csinálunk soha.). Akit nagyon megkedveltem, az a természetes jófej szereplőkön (Igazság, Burrick, Árny) kívül Türelem úrnő volt és Kettricken, mindketten bebizonyították, hogy zseniális női karakterek, mindketten egyéniségek a maguk erősségeivel és gyengeségeivel és őszintén megszerettem őket. Különösen Türelem lepett meg, az első kötet után ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nő majd.
Éjszemmel kapcsolatban szerintem kissé kakukktojásnak számítok, ugyanis eleinte nem szerettem, hogy bekerült a sztoriba, nem akartam, hogy Fitz az Ösztönnel törődjön, hogy bármilyen köze is legyen hozzá, mert féltem, hogy totál taccsra vágja a sztorit, és hogy nagyobb szerepet kap ez a vonulat, mint a többi, de végül megenyhültem felé, és elfogadtam.
A könyv vége után meglehetősen félek a harmadik résztől, nagyon remélem, hogy nem olyan lesz, mint amire számítok... de majd úgyis kiderül.
pontozás
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése