"He was going to kill them. He was going to protect her."
Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye. Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel. Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…
Nagyon régen olvastam a Cindert (azaz nagyon régen, tényleg, még 2012-ben, amikor is egyébként ezt írtam a könyvről írt értékelésemben, idézem: "Na mindegy, az biztos, hogy baromi érdekes lesz az is, és már tűkön ülök. De tényleg. Ha lehet, siess 2013, nem akarom fájó hátsóval olvasni a Scarletet." Aham. 2018 van. Hat év telt el. Szép volt, múltbéli sunny! *tapsvihar*)
Mindenesetre meglepett, hogy akkor csak 4*-ra értékeltem a könyvet, pedig emlékeim szerint (és az értékelés alapján is) nagyon tetszett, but oh well. Már jóval korábban sort kellett volna kerítenem a Scarletre, mert ez... ez a könyv...
Komolytalan, fangirlingre hajazó ízekkel megspékelt értékelés következik.
- én magam is alig hittem el, de ennek a könyvnek csupán 15 oldalra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megvegyen magának. 15 oldalra. a több mint 400-ból. gyerekek, kincsre leltem.
- már az elején megszerettem Scarletet. paprikás, pimasz, nagyon badass. Cindert is szerettem, de Scarletről az első benyomásom fényévekkel jobb volt
- úristen, és Wolf. régen nagy kedvencem volt a Tündérkrónikák könyvsorozat, melyben szereplő Jericho Barronsra nagyon hasonlított Wolf első benyomásra, aztán persze kiderült, hogy feleannyira sem pszichopata, mint Barrons, de azért ígyis nagyon-nagyon bírtam. még azután is, hogy... ...
- ez a könyv letehetetlen, én mondom nektek. amellett, hogy csodálatosan van megírva (sziporkázó párbeszédet, imádtam az összeset, tényleg; remek hangulat- és feszültségkeltés ÉS -fenntartás!!!!; élő, szeretnivaló karakterek), folyamatosan pörögtek az események és egyszerűen utáltam, amikor nem olvashattam. nagyon rég nem váltott ki könyv belőlem ekkora ragaszkodást. annyira hiányzott.
- a Cinder után aggódtam, hogy milyen lesz minden könyvnél újabb hősnő szemszögéből figyelni az eseményeket (aztán persze kiderült, hogy több szemszög is lesz), de olyan zseniálisan fűzte össze a két tündérmesei hősnő átdolgozásának megtestesítőit Meyer, hogy minden kétségemet makulátlanul eloszlatta
- THORNE EGY ISTEN. na jó, nem olyan értelemben, de a karaktere egyszerűen fantasztikus, az összes dumáját imádtam, egytől-egyig, és magát a szereplőt is, annak ellenére, hogy nagyon nem olyan személyiség, mint akiért a való életben is rajonganék
- erős!! női!!! karakterek!!!
- a románc kind of instalove, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. jobban örültem volna neki mondjuk, ha egy kicsit hagyták jobban kibontakozni, de imádom Wolfot, imádom Scarletet, összeillenek, innentől kezdve egy szavam se lehet
- ami számomra nagyon fontos és hatalmas kellemes meglepetés volt, az az, hogy abszolút nem volt gondom a sztori visszarázódásába (értelmes ez így egyáltalán?), annak ellenére, hogy már 6 év is eltelt, hogy a Cindert olvastam, úgy visszarántott magába a történet, mintha csak tegnap lett volna
- HOL A KÖVETKEZŐ RÉSZ?!?!
- (ehhez kapcsolódóan pedig muszáj megkérdeznem: igaz, hogy félbehagyták ezt a sorit magyarul???? mi a szent francért nem fordítják tovább pont ezt????????????)
 |
| (c) tumblr |
Köszöntem a figyelmet.
(és még 10000000 korona)
Köszönöm, hogy elolvastad,
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése